Mindenki másképp magányos. Van, akit rengeteg ember vesz körül, és van, akire senki sem nyitja rá az ajtót
Közeledik a karácsonyi ünnepkör, és akinek fáj a magányossága, annak mostanában még jobban fáj. Mindenki másképp magányos, van, akit rengeteg ember vesz körül, de idegenek a számára, és van, akire senki sem nyitja rá az ajtót. Van, akinek ugyan van párja, de mégsem „az igazi”, és van, akinek a párkapcsolat hiánya fáj a legjobban, s ezt sem barátok, sem család, senki és semmi más nem tudja gyógyítani. Nekik szólnak az alábbi gondolatok.
Az állatvilágban a párválasztáskor általában valamelyik fél versenyez a másik nembéli fajtárs „kegyeiért”. E versenyben az a cél, hogy megmutassa, bebizonyítsa – vagy legalább elhitesse –, hogy ő a legjobb, akit a fajtárs választhat. Akár a hímek versenyeznek, akár a nőstények (az előbbi gyakoribb, de nem kizárólagos), van – fajonként változóan – egy-két olyan paraméter, amelyben megméretik magukat. Ha szépség, akkor villogtatják a tollazatukat, bundájukat, kinek mije van. Ha erő, akkor összemérik magukat egymással. Ha ügyesség, akkor bemutatják, mit tudnak. Ha praktikus faj, akkor azonnal valami hasznos, „családbarát” tettben bizonyítják alkalmasságukat és rátermettségüket, például egyes madarak fészeképítéssel hódítanak. Akárhogy is, a párkereső állat azt üzeni a másik nembéli(ek)nek: válassz(atok) engem, hiszen én vagyok a legjobb!
Ezzel szemben az emberi társat keresőknél gyakran látom, hogy a fájdalmukat, elkeseredettségüket „teszik a kirakatba”. Bizonyos körökben szinte egymásra licitálnak, hogy ki a nyomorultabb, kinek milyen régóta „rossz” az élet, ki milyen mélyen szenved, ki mennyire szomorú, depressziós, és ki hányszor csalódott már. Nem sugárzik sem életöröm, sem életerő ezekből a „bemutatkozásokból”. Semmi olyasmi, ami odavonzana egy másik embert. Egyvalamit lehet így kiváltani másokból: sajnálatot.
A sajnálat viszont NEM szeretet!
Könnybe lábadhat a szemünk, összefacsarodhat a szívünk, amikor egy ember fájdalmát, hányattatásait, kínjait és szenvedését látjuk, de az sajnálat, az szánalom, és nem vonzalom, nem szeretet!
Néhány „megmentő” lépre mehet így, akik elszántan vállalják, hogy „majd én letörlöm azokat a könnyeket!”, de ez nem az az érzelmi alap, amire egy egészséges kapcsolat épülhet. Ha sikerül „megmenteni” a szerencsétlent, és boldog, kiegyensúlyozott ember lesz belőle, a „megmentő” hirtelen elveszti jelenléte értelmét, hiszen már nincs kit megmenteni – így távozik. Ez természetesen az ő sérültségét is jelzi, de az egy külön történet. Ha nem sikerül változtatni, ha a kesergő ember a kapcsolatban is kesergő marad, akkor pedig a „megmentő” belefárad a próbálkozásba, és feladja. Tehát látszik, hogy a „megmentő” szerepét játszó ember számára sincs stabil happy-end, neki az a sorsa, hogy mindig másnak és másnak törölgesse a könnyeit. Remél valamit, amit ha megkap, nem tud vele mit kezdeni.
Összevetve ezt a jelenséget az állatvilágban tapasztalható viselkedéssel, úgy hiszem, a társtalálás ott kezdődik, hogy belül, önmagadban végzel átalakításokat. Azokat a tulajdonságaidat domborítod ki (azaz azokra figyelsz oda), amelyekkel ki lehet állni a „placcra”, mint a büszke pávakakas, hogy „tessék, ebben én vagyok a legjobb!”. Meg kell találni azokat a belső kincseket, amelyekkel úgy állhatsz ki a társkeresők bármilyen fórumára, hogy „íme, itt vagyok, ilyen csodás dolgokat kínálok!”.
Mindenkinek vannak ilyen kincsei, csak elő kell ásni őket.
Aki régóta azt a képet festi magáról, hogy ő szomorú, megkeseredett, csalódott, fél a következő csapástól stb., annak bizony teljesen át kell tudnia rajzolni ezt a képet. Meg kell találni az örömöt, a szenvedélyt – a saját életedben! Ott, azon a területen, ahol társ nélkül, önmagadban, a saját létezésed által örülni tudsz, boldog vagy, ahol „jó lenni”. Ugyanis ott, ahol öröm van benned, ahol szenvedély és boldogság van benned, ott kétségtelenül te vagy a „legjobb”! És a legjobbra felfigyelnek…
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
