Tényleg sikeresebb a közepes tanuló, mint a kitűnő? Miről árulkodik a bizonyítvány?
Közeleg a félévi „ítélethirdetés” ideje, és ennek kapcsán érdekes írások öntik el az internetet is. Ezzel párhuzamosan kapom privátba’ a sztorikat arról, micsoda pofonokat jelent a gyereknek, ha hangot merészel adni az önálló gondolatainak. Bevallom töredelmesen, az elém kerülő művek és történetek egy részénél nagyon ráztam a fejem, nem akartam elhinni, hogy ezt most tényleg, komolyan… De összeszedem magam, és az alábbiakban igyekszem kulturáltan kifejteni az álláspontomat. Tőled, Kedves Olvasó, nem azt kérem, hogy érts velem egyet. Ne tedd!
Azt kérem, kezdj el gondolkodni, kezdd el meglátni, hogy az ember és az ő élete nagyon sokféle, és csak azért, mert valami logikusan hangzik, még egyáltalán nem biztos, hogy kőbe vésett aranyigazság.
Kedvencem, ami újra és újra felbukkan, a „miért sikeresebb a közepes tanuló, mint a kitűnő” téma. Régi gondolatok, amelyeket évről évre felkap valaki, összeollózza, összeszerkeszti, és újra közzéteszi. Legalább hat-hét éve terítéken van, és a tartalom változatlan. A kitűnő tanuló jó birka, jó rabszolga, a közepes meg gondolkodik, kreatív, önálló, és az életben sokkal talpraesettebben fog helytállni, mint eminens társai. Jól hangzik, és sokakat előre vigasztal. Hálás megközelítés, lájkhegyek várhatóak.
Csakhogy! Akik ezzel a megközelítéssel élnek, feltételezik, hogy a közepes tanulónak is épp akkora szellemi képesség-tőkéje, potenciálja van, mint a kitűnőnek, csak éppen kritikusan gondolkodik, válogat, és átcsoportosítja az erőit oda, ahol aztán majd ultra-szuper-emberfeletti teljesítményt fog nyújtani. Nem kétséges, hogy ilyen is van. De lássuk be, nem tömeges. Igen, vannak néhányan, akik kimaradtak az iskolából, és aztán nagy emberek lettek. És vannak a tömegek (!), akik kimaradtak az iskolából, és… nos, nem jutottak valami magasra semmilyen skála szerint mérve sem. Nem, ahogy a testi erő, a szépség, a nyelvérzék, a hajlékonyság és az abszolút hallás sem egyenletesen van elosztva, úgy az iskolarendszer szempontjából mért – nevezzük így – értelmi képességek sem. Persze ezt ritkán mondják így ki nyíltan, mert erre aztán biztosan nem áradnak majd a lájkok.
Az is egy – a sorok közé rejtett – feltételezés, hogy a kitűnő tanuló azért teljesít olyan jól, mert görcsösen meg akar felelni, és minden energiáját a feladatok teljesítésébe öli bele. Igen, ilyen is van. Meg olyan is, hogy valóban a kisujjából rázza ki a tananyagot, és az iskolai feladatok elvégzése mellett bőven marad kreatív energiája másra. Ahogy van, aki azért produkál közepes bizonyítványt, mert valóban egy bizonyos – saját választása szerinti – témára fókuszál, a többivel meg nem törődik. És van, aki vért izzad azért a hármasért. És igen, van, akit szeretnek és befogadnak, és van, aki nem illeszkedik jól a közösségbe. Közepesek és kitűnők közt egyaránt.
Jön a bizonyítványosztás, jön a stressz: hogyan kezeljük a kérdést?
Mindenki más irányba van kibillenve az egyensúlyból, és a megfelelő irányba kell lökni ahhoz, hogy visszakerüljön a helyére.
A link alaknak bizony felelősségtudatot kell tanulnia, meg kell értenie, hogy mindennek lesz következménye, még ha árnyalatnyi is.
A céltalannak meg kell tanítani, hogy miként kell célt kitűzni, és a cél irányába haladva cselekedni.
A legkisebb kudarc vagy hiba puszta lehetősége miatt is szorongónak viszont a lazításban kell segíteni. Fel kell ismertetni vele, hogy később az életben soha senki nem fogja megkérdezni tőle, hogy mégis hányast kapott hetedikben földrajzból… az sem fog számítani, csak az egyetemi felvételinél a pontgyűjtésben, hogy hányasra érettségizett. Elég lesz, hogy van érettségije.
Elárulom, még a diploma eredményét sem firtatják sehol. Ezek afféle „belépőkártyák” olyan helyekre, ahol majd lehet szépen bizonyítani, teljesíteni. És lehet fejlődni napról napra.
Van még egy nagy álszentség a mai társadalmunkban, amely mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Ez pedig a rendszerszintű áttekintés hiányából fakad. Az egyén szintjén meg lehet állapítani, hogy az „önálló, kreatív, vállalkozó típus” a menő, a végrehajtó, fegyelmezetten teljesítő ember pedig a „lúzer birka”. Csakhogy! Szakemberek szerint a
mostani civilizációnk úgy működőképes, hogy az emberek 85 százaléka végrehajtó, 15 százalék vezető, és ebből is csak 2-3 százalék a kreatív vezető. Vagyis ahhoz, hogy ez a társadalmi rendszer működjön, szükséges, hogy legyen sok olyan ember, akik nélkül nem menne – de azért beléjük lehet rúgni azzal, hogy ők a „lúzer birkák”.
Nemrég beszélgettem egy fiatal menedzserrel. Ő nagy hangon előadta, hogy az a fontos, hogy az embernek legyen esze, és olyan szakmát válasszon, amivel jól lehet keresni. Menedzser vagy villanyszerelő, az mindegy, de ami jól fizet, az menő, ami meg nem, az lúzerség. Igen, az egyén szintjén lehet azt mondani, hogy „édes lányom/fiam ne menj az oktatásba, egészségügybe, szociális munkába, mert éhen halsz”. Ám ugyanez a menedzser azért elvárja, hogy ha valami baja esik, akkor legyen orvos, legyen ápoló, legyen, aki beköti az infúzióját és aláteszi az ágytálat.
És amint megszületik a gyerek, akkor legyen bölcsődétől az egyetemig pedagógus is, természetesen mind szakmailag kiváló, emberileg csodálatos, mert hát a gyerekről van szó! Továbbá valaki pucolja tisztára a világot, az utcától a wc-ig. És valaki hozzon egy pizzát, mert menedzserünk megéhezett.
Úgy hiszem, amíg valami igazán alapvető változás nem következik be az emberi civilizációban, olyasmi, amit még a sci-fi írók sem mernek papírra vetni, addig abból kell főznünk, amink van. Tehát ebben a rendszerben kell élnünk.
Az egyetlen, amit a tisztesség oltárára tehetünk, az, ha őszintén szembenézünk azzal: irgalmatlan nagy bajban lennénk, nem csak a menők, a kreatívak, az önállóak, a vállalkozók nélkül, de ugyanígy a kitűnők, a közepesek, a végrehajtók, és főleg a „lúzer birkák” nélkül. És talán ideje volna nem beléjük törölgetni a lábunkat. Mondjuk, ne nevezzük őket többé „lúzer birkáknak”. Én ezt a jelzős szerkezetet ezennel utoljára írtam le.
Nyitókép: Pixabay
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
