Mit tesz velünk a telefon? A 21. századi kortünetről pszichológus szemmel
Legutóbb arról diskuráltunk, mennyire vagyunk (még) a magunk urai a telefonunkkal szemben? Folytatva ezt a gondolatsort ezúttal tegyük fel a kérdést: miben módosulnak alapvető viszonyulásaink a telefon miatt?
A telefon persze csak telefon, mondaná egy X generációhoz vagy idősebb korosztályhoz tartozó személy, ne misztifikáljuk túl. Igaza van, hiszen ez is csak egy kütyü, ez is csak egy eszköz, mint egy kenyérpirító vagy egy hajszárító, csak jobb kivitelben, hiszen végső soron azért jött létre, hogy könnyebb legyen az életünk. De annak az Y vagy Z generációhoz tartozó fiatalnak is igaza lenne, aki számára a telefon már a mindennapok létezési módját jelöli ki és határolja be. Nem tudunk nem vele lenni, mert kicsit élhetetlen lesz az az élet – vagy legalábbis így éreznénk –, amiben nem hívjuk segítségül kapcsolattartáshoz, ügyintézéshez, képszerkesztéshez, jegyzeteléshez és még sorolhatnánk a sok hasznos funkciót, amiben támogat bennünket.
De akkor hol a baj? E kérdés veszélyes! Ha bajt keresünk, előbb-utóbb meg is fogjuk találni, így nem biztos, hogy bajnak kell neveznünk, de akárhogy is: mit lehetne másképp csinálni? Hol van az a bizonyos kutya elásva?
A XIX. században az élet pillanatainak megélése (talán?) még természetesnek számított – bár ezt lehet a régmúlt idők nosztalgikus bája mondatja velünk. A XX. század elhozta a tömeges fotográfia csodáját és az életpillanatok megörökítése került fókuszba, először lappangva némely fekete-fehér nagycsaládi egyetlen fotón, majd pár fekete-fehér képkockán át berobbanva a 24 vagy 32 tekercses színes fényképezési lehetőségekig.
Megélés helyett eljött a megörökítés. A XXI. század végül létrehozta a megosztást. A megélés már rég nem fontos, a megörökítés csak funkciójában szükséges, a megosztás lett a központi motívum. Hogyan mutat majd mindez a közösségi média valamelyikének görgetősávjában, ahol remélhetőleg vágyjuk a megerősítések sorát „like”-ok formájában, és mérhetetlen módon rettegünk a „dislike”-tól.
A gondolatsor végén pedig hiányoljuk a pillanatot, amit olyan jó lenne megélni, csakhogy a megörökítés és a megosztás kényszeres aktusa minden egyes napon elvesz tőlünk valamit önmagunkból.
S ez még „csak” a pillanatok megélések fokozódó képtelensége. Komolyabb torzulások is akadnak már a palettán. Csak pár kifejezés, mely szigorúan a teljesség igénye nélkül ízelítőként néha gyakran, máskor elvétve, de fellelhető: FOMO (fear of missing out). Vagyis csak nehogy kimaradjak, vagy lemaradjak valamiről; esetleg az ún. szelfi-diszmorfia, amikor az agyonfilterezett szelfi képek módosítják a személy testképét és önmagához való viszonyát, nem kis önértékelési deficitet eredményezve; vagy az azonnali visszajelzés függőség jelensége, mely okán képtelenek vagyunk késleltetni és várni az eredményt, nekünk azonnal itt és most kell a visszacsatolás. Ez utóbbi három fogalom pedig csak mint néhány „kis színes” vagy inkább „kis fekete” jelenség, ami szemlélteti azt a globális hatást, mely nap nap után befolyásolja a viszonyulásainkat mind a külvilághoz, mind önmagunkhoz.
Az ilyen cikkek hibája, hogy sokszor pár apró biztos lépésben ígérik a kontroll (illúzióját) egy nehéz téma felett. Ne essünk ebbe a hibába. Egyelőre a telefon (értsd: online jelenlét) áll nyerésre, sőt, utcahosszal vezet. Ha vannak trendek, akkor azonban akadhatnak kivételek is, s ez már egy reménysugár. Dum spiro, spero, vagyis amíg élek, remélek. Lehet-e ilyen alapon valamit változtatni a saját életünkben, szokásainkban, lehetőségeinkben? Erre csakis az egyén felelhet tiszta bizonyossággal és felelősséggel.
Végül egy meredek analógia.
A telefon olyan, mint az alkohol. Sorsokat tehet tönkre.
Csakhogy, míg ha egy 3-4 éves közelít a bárszekrényhez a nappaliban, rögvest rászólunk, addig ha ugyanő egy okostelefon után nyúl, szigorunk – össztársadalmi mértékben számolva – már nem olyan markáns. Előbbi esetben – jobbára – 9 és fél szülő azonnal felcsattan, utóbbi esetben csak X. (X pedig biztosan kisebb, mint 9 és fél.)
Nyitókép: Lisa Fotios, Pexels
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
