„Mondj igazat, betörik a fejed.” Miért veszélyes őszintének lenni?
Három éves lehetett a fiam. Vendégségben voltunk, a háziak ebéddel vártak bennünket. A húslevest kanalaztuk, amikor egyikük kedvesen megkérdezte a fiamtól, ízlik-e neki az étel. A gyerek gondolkodás nélkül rávágta: „nem jó!” Hogy mi volt a fogadtatás? Nevettünk mindannyian – magamban pironkodtam. Ezután szállóigeként használtuk a „nem jó!”-t minden olyan helyzetben, ami nem volt a kedvünkre való.
Gondoljuk végig ezt a szituációt úgy, hogy egy felnőtt közli a vendéglátójával: a leves nem jó! Még a legközelebbi családtagokat is próbáljuk kímélni, ha egy étel félresikerül, mert tekintettel akarunk lenni rá, a beletett munkáját, energiáját igyekszünk értékelni.
Van ellenpélda is persze, nem mindenki akarja, tudja magába fojtani az elégedetlenségét. Van, hogy erre nincs is szükség, mert az illető (látszólag) jól viseli az őszinteséget, sőt, (látszólag) kifejezetten igényli. Van, aki a nyíltságra szavaz, a világért sem mismásolna, DE kiváló érzéke van ahhoz, hogy kíméletesen, elegánsan tálalja a kritikai észrevételt. Úgy, hogy ne legyen benne bántó él. Erre szerintem viszonylag kevesen képesek.
Aztán van még egy típus; ritka, mint a fehér holló. Régimódi úri illemet képvisel: amit csak lehet, megszépít, felértékel. Ő az eufemizmus mestere. A száját soha nem hagyhatja el negatív kicsengésű mondat. A leveses példánál maradva ő ilyesmit mondana: csodaszép ez a tányér! Vagy: gyönyörű ez a szalvéta! Amit mond, abban van igazság, de zseniálisan tereli a „lényegről” a figyelmet. Annyira abszurd tud lenni, hogy az már művészet. Semmi szín alatt nem mondaná, hogy a leves ehetetlen, vagyis „nem jó!”.
A háziasszony szemszögéből melyik típusnak szavazhatnánk bizalmat? Nincs egyetlen biztos válasz. Az a típus a befutó, aki a háziasszony belső igényeire reflektál. Ha engem zsigerből zavar a szépítő hazugság, sokkal jobban veszem a nyers kritikát vagy a kíméletes őszinteséget. Lehet, hogy bántani fog, de nem ébreszt bennem bizonytalanságot az illetővel szemben.
Mi lehet a tanulsága ennek a példázatnak? Az, hogy fontos lenne elsajátítanunk a kíméletes, együttérző őszinteséget, egyúttal éretté és nyitottá is kellene válnunk arra, hogy az őszinte, igaz szót ténylegesen képesek legyünk befogadni kisebb-nagyobb érzelmi „összeomlás” nélkül.
Az őszinteséget a legtöbb ember kiemelten fontos tulajdonságnak tartja. Mégis, ha körülnézünk a világban, a szűkebb környezetünkben, azt láthatjuk, hogy az őszinteség nem „kifizetődő”. Kapcsolatokat tesz tönkre, csalódottságot okoz, haragot vált ki, bosszúvágyat ébreszt.
Valami nem stimmel! Hogyan lehet fontos emberi érték az őszinteség, ha ilyen reakciókat vált ki? Forgalomban vannak mindemellett olyan bölcs intelmek is, mint a „ne szólj szám, nem fáj fejem!” vagy a „mondj igazat, betörik a fejed”. Ezek azt sugallják, hogy
lehetsz őszinte, sőt, legyél az, de csak akkor, ha az őszinteség pozitív, elismerő, szeretetteli tartalommal bír. Ha nem így teszel, ha (számára) kellemetlen dologgal szembesíted a másikat, számolhatsz a következményekkel, benne van a pakliban, hogy a kapcsolat tönkremegy.
Ezért veszélyes szemtől szemben őszintének lenni, nem fog az illető szeretni érte, ezt felvállalni pedig kockázatos. A háta mögött őszintén „kitárgyalni” sokkal kényelmesebb.
Boldogulásunk érdekében megtanultuk, hogy a másokról alkotott negatív véleményt valamiféleképpen kozmetikázni kell, amennyiben a kapcsolat számunkra fontos vagy érdekünkben áll a viszonylagos jó viszonyt fenntartani vagy nem akarunk haragosokat begyűjteni. Van még egy csavar a dologban: érdemes megfigyelni, hogy az elismerő szavakra általában hogyan reagálnak az emberek. Megköszönik, majd többnyire valamiféle szabadkozás és magyarázat következik, mintha a dicséretet nem is érdemelnék meg. Pedig elég lenne egy nagy mosoly és egy köszönöm…
„Ami a szívemen, az a számon!” Jól hangzik, de nyugisabb csendben maradni.
Az ún. kegyes elhallgatás viszont folyamatos önkontrollra késztet, és frusztrációt vált ki. Ezt a feszültséget „kiválóan” tudja oldani a közösségi média. Komment formájában kíméletlenül lehet bírálni, fröcsögni ismeretlenekre. Nincs tétje az őszinteségnek. Nincs belső fék, emberbaráti indok a kíméletességre. Bárki „átszólhat” a monitoron keresztül a másiknak: „hányás a levesed, akárcsak te!”
Valahogy így állunk az őszinteséggel.
– Ymon
Nyitókép: Kristina Flour/Unsplash
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
