Most már egyedül. Olvasónk története

Huszonegy évnyi házasság után a férj december elején bejelentette, hogy elköltözik. A 20. házassági évfordulót követő év nehéz volt mindkettejüknek, viharok, csendesebb viták törték meg a családi harmóniát. Nem voltak hangos veszekedések, fokozatosan távolodtak egymástól. Három nagy gyermekük velük együtt élte a fájdalmas folyamatot. A férj végül elment, ahogy ígérte. Az elhagyott, gyászoló feleség megírta, hogyan éli meg mindezt. 

Ami számomra lehetetlennek tűnt, most mégis bekövetkezett. Elengedtem őt.

Világéletemben házasságpárti voltam. Tulajdonképpen már kislány korom óta a házasságra, családalapításra készültem. Nagyon szerettem volna odaadó feleség, gondoskodó édesanya lenni, és amikor beleléptem a szent kötelékbe, valóban annak is éreztem magam.

Húsz év házasság után kellett rádöbbennem arra, hogy egy álomvilágban élek. Hogy semmi sem az, aminek kívülről látszik. Éreztem, hogy valami nem kerek; sokat harcoltunk egymással, ami főleg a gyökeresen különböző személyiségünkből adódott. De mindig törekedtem a kompromisszumra, sőt, inkább a saját akaratomról mondtam le a békesség kedvéért.

A nagy csalódás akkor jött, amikor a férjem kijelentette: nem szeretné megünnepelni a 20. házassági évfordulónkat. A nők többsége egy boldog házasságban csodás ajándékot, vacsorát, esetleg utazást kap egy ilyen jeles eseményre, én viszont semmit nem érdemeltem. Kőkemény szembesülés volt ez a valósággal.

Azóta eltelt egy év. Kínkeserves volt. Azonban nagyon sok mindenben felnyílt a szemem.

Ki vagyok én ebben a házasságban? A társam, a barátom-e a férjem? Miért nem működik a kommunikáció közöttünk? Miért nem érdeklődik a mindennapjaim felől? Mikor nevettünk utoljára egy nagyot együtt?

Úgy éreztem, mintha csak a cselédje és az ágyasa lennék. Nagyon megalázó helyzet. Hiába próbáltam beszélni vele erről, egyszerűen nem változott semmi. Mert nem is akart változtatni. Teljesen külön utakon jártunk. Egymás mellett, de nem együtt éltünk. Megszakadt valami, visszafordíthatatlanul.

Ne vessen meg senki! Mindent megpróbáltam, hogy működjön. Sosem gondoltam, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy azt mondom: elég volt! Tudni kell egy nőnek, hogy mikor kell emelt fővel kiszállni egy kapcsolatból. Azt gondolom, végig a süllyedő hajón maradtam. Most mégis egyedül hajózom tovább egy másik csónakkal. Újra felépítem az önbecsülésem, végre megtalálom önmagam, felszabadíthatom mindazt, ami eddig el volt nyomva.

Nyilván összetör a gyász, és az érzelmi gyógyulás sem könnyű feladat. De a lelkem felszabadult, amikor elengedtem őt. És ez jelez valamit. Nem érdemel meg engem az a férfi, aki semmibe veszi azt, aki vagyok, és amit érte teszek.

Mit tanultam meg?

Ha Isten előtt kötöttünk is házasságot, ő már nem gyönyörködik jelenlegi közös életünkben.

Ha nem élek szeretetkapcsolatban a társammal, akkor magamat is elveszítem, az önbecsülésemet, és másoknak sem tudok szeretetet adni (gyerekeknek, barátoknak), mert csak keserűség van a szívemben.

Ha mindig meghunyászkodom, visszaélnek vele. Határozottan kell képviselnem az elveimet!

Ha nincsenek céljaim, más nem fog helyettem célokat keresni. Fontos a motiváció!

Ismernem kell önmagam, így nem sodródok mások kénye-kedve szerint.

Mindenhez van erőm, csak bátorság kell a lépések megtételéhez.

A panaszkodás nem visz előrébb, sőt, leszív!

Hinni kell abban, hogy jó dolgok jönnek!

Tudatosítani kell, hogy a múlt mögöttem van, a jelenre és a jövőre kell figyelnem.

A végsőkig küzdöttem és vártam – szükségszerűen következett be az új élet kezdete.

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

egy × egy =

hirdetés