Négy kérdés a házasságról
Február 12. a házasság világnapja.
A házasságról, a párkapcsolatról érdemes gondolkodnunk. Ki hogy van saját életének ezen – általában kardinális – szegmensével? Vizsgáljunk meg ez alkalommal négy egyszerűnek tűnő kérdést.
Ismerem-e a párom/férjem/feleségem?
Döbbenetes azt látni, hogy hosszú évek óta egymással élő párok nem feltétlenül ismerik a másikat. Tulajdonképpen csak egymás mellett élnek, hiszen már alapvetésekkel sincsenek tisztában, amit vagy ahogy a másik szeret, netán épp belül működik vagy viszonyul a világhoz és önmagához. Az ún. szeretetnyelvek ide vonatkozó klasszikus megállapításait újra és újra érdemes fellapoznunk.
Mit gondolok a veszekedéseinkről, konfliktusainkról?
Nietzschei alapokra helyezve, az ami nem öl meg, az erősebbé tesz megközelítés sok esetben igaz. Igenis legyen gyanús, ha valakik azt állítják: „nekünk nincsenek konfliktusaink, nem veszekedünk”. „Ajaj”, sóhajtsunk fel magunkban. Ez mindenkor veszélyes.
A probléma ott kezdődik, hogy a párkapcsolati konfliktust száműzzük a normalitásból, és nem helyénvalónak gondoljuk. Ez nem csoda, hiszen számos mese végén olvastuk, hallottuk: „boldogan élnek, míg meg nem haltak”, csakhogy ez egy illúzió.
Ezzel szemben hajlamosak vagyunk elvárásként zúdítani a másikra, mintha neki kellene saját boldogságunk zálogaként működnie, s mindezt természetesen folyamatosan.
S ráadásul extrém esetben a párkapcsolati boldogságot összekeverjük a gondtalansággal. Ezzel pedig abban a pillanatban tettük szerencsétlen csillagzat alá párkapcsolatunk jövőjét, amikor a jelenét megtaláltuk.
Mennyi elvárásunk van egymás felé?
Vajon a fogyasztóipari szemlélet nem kúszott be a párkapcsolatok világába? Ahhoz vagyunk hozzászokva – helyesebben hozzászoktatva –, hogy mindig van egy jobb, egy szebb, egy újabb, egy még csillivillibb, egy másik verzió, aztán a frissített, aztán az azt követő variáns és így tovább. Minek küszködjek a régi telefonommal, mikor az már karcos, kopott, lassú, hiszen itt az új lehetőség! Ha egy kütyüről van szó, legyen, de ugyanez a mondat már el-elhangzik emberi kapcsolatok vonatkozásában is. Azonban ezek a fránya, különc 21. századi kötődésen alapuló emberi viszonyulások és elköteleződések valójában kőkemény közös munkák eredményei, és nem csak úgy megtörténnek vagy lesznek a semmiből.
Ennek szemléltetésére az alábbi párbeszéd a legtalálóbb:
– Fogj egy tányért és vágd földhöz!
– Kész.
– Eltört?
– Igen.
– Most kérj tőle bocsánatot!
– Bocsánat.
– Ugyanolyan lett, mint előtte volt?
– Nem.
– Most már érted?
Mi a mi megtartó erőnk?
Ez a kérdés könyvterjedelmű válaszra várna. A lényeg talán, hogy kezdjünk el vele foglalkozni! Egyetlen önkényesen választott altéma: a párkapcsolaton, házasságon belül megmaradt-e a férfi és a nő? Ott vannak még ők egymásnak, vagy már csak anya és apa kódszavakkal hívják egymást pár év leforgása után még akkor is, ha a gyerekek nincsenek jelen?
Egyszer valaki azt mondta: a párkapcsolati stabilitás titka, a közös élmények folyamatos megléte. Tegyük fel a kérdést: mi a legdrágább kincsünk az életben? Az idő. Adunk-e még egymásnak belőle?
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
