„Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani”
Mai gondolatkísérletünk egy merész ötleten alapul. Mi lenne, ha holnap arra ébrednénk, hogy kisgyermek énünk visszatért a jelenlegi testünkbe, és felnőtt identitásunkba hirtelen berobbanna valami kellemes, gyermeki, játékos huncutság? Tegyük fel, hogy ugyanúgy bemennénk dolgozni, ugyanúgy megtennénk a napi kötelezettségeket, vállalásokat, de vajon miben mernénk másképp cselekedni ezeken felül, mert ez a régi ismerős, a kicsit csintalan, kicsit pajkos régi énünk jobban képviseltetni már magát, mintha előtört volna sokéves szunyókálásából, vagy rosszabb esetben elnyomásából, legrosszabb esetben pedig abból az állapotból, hogy valójában sosem létezett igazán?
Más kollégák ezt úgy is szokták mondani, hogy a bennünk élő gyermek újra erőre kap, vagy az ún. szabad gyermeki énállapot végre fókuszba kerül és aktiválódik. Képzeljük csak el, ha egy ilyen természetes, kreatív, spontán attitűddel tudnánk megélni egy-egy pillanatot. Mi történne? Mit csinálnánk másképp? Mennyire ördögtől való vajon egy-két ötlet az alábbiak közül?
Legközelebb hazafelé menet, a munka napi terhét lerakva tíz apró perce leheveredni egy parkban a fűbe, és szemünket becsukva csak figyelni kicsit a zajok, morajok, hangok világára?
Belefeledkezni abba, ami körülvesz! Vagy egyszerűen csak ott heverészve az eget kémlelve a felhőkbe újra belelátni azokat a kedves alakokat a maguk történetével!
Tegyük szívünkre kezünket, mikor másztunk fára utoljára? Úgy fogunk már meghalni, hogy soha többé nem élhetjük át a magasles adta örömöket? Miért is?
És a mezítláb szaladgálás öröme? Miért is ne lehetne hazafelé öltönyben, de mezítláb megtenni pár száz métert egy erre alkalmas helyen? Mert majd mit mondanak az emberek? Hogy néz az már ki? Foglalkoztunk volna ilyen hasztalan gondolatokkal 4 évesen? Ugyan, egyszerűen csak rohantunk volna bele az élménybe és az életbe.
Mikor főztünk utoljára magunknak afféle hirtelen jött ötletből, nem a receptes könyv leiratát követve, hanem csak úgy: „érzésből”? És persze nem egy vacsoravendégnek, szülőnek, anyósnak, hírességnek, barátnak, nem! Csak magunknak!
Játszunk-e még egyáltalán? Vagy ez már gyerekes? Na, de kérem, ha felszabadít, feltölt, örömet ad, ösztönöz, lelkesít, akkor nem éri meg, hogy esetleg a környezetünk egy-némely tagja tekeri majd a fejét, hogy bizony ezt az időt hasznosabban is eltölthetnénk. Hát, hadd tekerjék!
Vajon felnőttként ettél már kézzel igazán, elhagyva a kés- és villahasználat szigorú atyai vagy anyai parancsát? Mi történne, ha a kedvenc ételed legközelebb tíz ujjaddal fogyasztanád el? Nyammm!
És így tovább, és így tovább! A felmerülő ötletek száma végtelen, ráadásul, ha egyszer utat engedünk, akkor újabb és újabb apró gyöngyszemek kerülnek majd elő.
Félreértés ne essék, itt most nem őrült, veszélyes és igazán necces kívánalmak megvalósítása kerül porondra, csupán egy-egy olyan lelki rezdülés kifejeződése, mely hozzájárulhat ahhoz, hogy minél több mosoly legyen arcunkon, és ne balta arcú emberek garmadája legyen körös-körül mindenütt, mert bizony a lelki egészség egy olyan mutatóval is mérhető, minthogy mennyit mosolyogtunk az elmúlt tíz napban.
Egy-egy ilyen hirtelen ötlet adta öröm meglepően sokat ad majd a végelszámolás során is. Ahogy egy 85 éves idős úr fogalmazta meg:
„Ha újra élhetném az életemet, megpróbálnék többet hibázni. Nem lennék olyan pedáns, könnyebben venném a dolgokat, és lazábban élnék. Több butaságot csinálnék, mint eddigi életutamon. Valójában csak nagyon kevés dolgot vennék igazán komolyan. Őrültebb lennék és kevésbé higiénikus. Többet kockáztatnék, és többet utaznék. Több hegyet másznék és több folyóban megfürödnék, több helyet felkeresnék, ahol még sosem jártam. Több fagyit ennék, és kevesebb babot. Többször kerülnék valódi bajba, és kevesebb „belemagyarázott” problémám lenne! Több körhintára ülnék fel, több napfelkeltét néznék meg, többet játszanék a gyerekekkel, ha újraélhetném az életem.” (Forrás: Detlev Blenk – Történetek trénereknek c. könyvből)
Mit tennénk hát másképp? És merjük is? Legközelebb, ha azon kapjuk magunkat, hogy „Istenemre, ezt most de megtenném!”, hát tegyük meg! Elvégre, ha szeretjük magunkat annyira, hogy önmagunknak is ajándékozunk egy-egy élményt, az még nem az önzőség. Ha Oscar Wilde bölcs tanítását megfontoljuk és követjük, nagy baj egészen biztosan nem lesz:
„Nem az az önzés, ha úgy élünk, ahogy nekünk tetszik,
hanem ha elvárjuk másoktól,
hogy úgy éljenek, ahogy nekünk tetszik.”
A címben olvasható idézet George Bernard Shaw-tól származik
Nyitókép: Elina Sazonova/Pexels
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
