Nem csak az osztrákokat győztük le!

2016. június 14-én megnyerte első Eb-meccsét a magyar labdarúgó-válogatott. 44 éve nem játszottunk Európa-bajnokságon. A 2:0-s győzelem Ausztria ellen ritkán tapasztalt eufóriába emelte magyarok millióit. 

És akkor a bőrgolyó elemelkedett Stieber Zoltán jobb lábfejéről, és elkezdett szállni az ég felé, évtizedes csalódásokat és kudarcokat húzva maga után,

mintha a lelkünkben mardosó régi keserűség változott volna kondenzcsíkká a labda mögött, és abban a pillanatban megemelkedett több ezer magyar a Bordeaux-i stadion kapu mögötti szektorában, és megemelkedett több millió magyar az otthoni bőrfotelekben, vendéglátó egységek padozatán, műanyag pohárból löttyintve a sört maguk elé, vagy éppen fölborítva néhány üveget, és a labda csak szállt, miközben Almer az osztrákok kapusa hadonászni kezdett a levegőben, bogarakat kergetve, megpróbálva belecsimpaszkodni a mind elérhetetlenebbnek tűnő labda képzeletbeli fülébe, s mikor már egy egész ország elemelkedett, a laszti nemes egyszerűséggel bepottyant a hálóba, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Amit korábban álmodni sem mertünk volna, az ezerszer lesajnált Szalai Ádám gólját követő Stieber emelintés után egyértelművé vált, hogy ezen az estén már nem veszíthetünk.

Fölrobbant a stadion kapu felőli része, fölrobbant az ország, egyetlen fölszabadult ordítás töltötte be a teret, amiben éppen léteztünk, a torkunkon csak úgy áradt ki a féktelen és végtelen felszabadultság, de ez az eufória bármennyire is közös volt, mégis egyenként, egyénenként éltük át, kihajítva az összes keserűségünket, a rajtunk keresztülvágtató évek vonatának rozsdás füttyét, és csak eztán néztünk körül, s vettük észre magunk mellett felebarátainkat, akikkel oly régóta nem kötött össze minket más, csak a keserűség és az ezerszer megénekelt balsors, ami miért mindig csak minket tép és miért mindig csak mi érezzük magunkat vesztesnek.

Ám most még az sem zavart, hogy olyanok örömét is végig kellett néznünk, akik a bánatot hozzák ránk, nem volt rosszhiszeműség és rosszindulat, újpesti csókolt fradistát, férfi csókolt nőt és fordítva, hirtelen egycsapásra szeretni kezdtünk mindenkit és észre sem vettük, hogy éppen ezért váltunk szerethetővé mi is.

eiffel

Sokan elhitték, hogy az Eiffel-torony magyar nemzeti színekben pompázott az osztrák-magyar meccs estéjén. A kép bejárta az internetet, aztán kiderült, hogy a fotó manipulált. Mindenesetre jól mutat…

Megérkeztünk Európába, sőt, elhoztuk Európát, mert Bordeaux-ban a magyar szurkolók nem gyűlölettel jöttek, hanem eleve büszkeséggel, hogy ott lehetünk, és Stieber Zoltán második gólja után megemelkedett az ország, recsegtek-ropogtak a régi eresztékek, friss szél csapott át rajtunk, hát így is tudunk, hát így is lehet? S nem csupán a magunk örömére és dicsőségére, hiszen, amit a magyar válogatott a keddi estén megcselekedett, azt nem csak a haza követelte meg, hanem ez a recsegő-ropogó Európa is, hogy lám, így is lehet…

Király Gábor bizony példává válhat a középkorú nemzedékeknek, hogy mindig van tovább, és mindig van értelme mindent megtenni a céljainkért, s a lesajnált magyar játékosok is megmutatták, hogy egy közösség, ha képes egymásért áldozatot hozni és megszakadni a pályán és nem csupán a saját vélt dicsőségébe belesavanyodni, akkor mindenre képes.

Szóval, nem megérkeztünk Európába, kérném szépen, hanem megmutattuk Európának.

Most abban kell hinni, hogy újra meg újra egymásba kapaszkodva, félresöpörve a sok nemtelen, sokszor érdektelen és még többször értelmetlen gyűlölködést a saját hazánkban, képesek vagyunk újabb csodákra.

Ahogy Franciaországban, úgy később majd itthon is.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt × 5 =

hirdetés