Nem elég „csak akarni kitartóan”. Vannak dolgok, amik nem sikerülhetnek
Vannak dolgok, amik egyszerűen nem sikerülnek. Nem és nem. A kevéssé irodalmi nyelvben még az is elhangzik: „az istennek sem”. Elegánsabb körökben felszisszennek e szófordulat hallatán, holott – amellett, hogy valóban szitkozódásnak számít – nagy bölcsesség rejlik benne.
Kontrasztként ott vannak azok a másféle dolgok, amelyek pedig, mintha az egész Univerzum segítene, oly könnyedén összejönnek, hogy úgy érezzük, szinte semmi dolgunk nem volt vele – s lám, ezek sikerültek!
Miért nem sikerül akkor az, ami pedig olyan egyszerűnek tűnik? Amibe annyi energiát fektettünk, amivel annyit foglalkoztunk már? Mit jelent az, hogy „az istennek sem sikerül”?
Anna története
Anna rengeteget dolgozik magán, tanul, képzi magát, gyakorlatokat végez, minden pillanatban csiszolgatja önmagát, mint egy gyémántot. Nem akarja „kokszként” végezni, amikor ékkő is lehet, mondja. Marad szabad kapacitása arra is, hogy a vele közvetlen kapcsolatban lévő emberekkel is foglalkozzon – ám e téren állandóan kudarcokat él meg. Sem a szülei, sem a testvére, sem a kedvese nem igazán hagyja magát „megszervizelni”. Ők bizony nem akarnak változást, nem akarnak másféle (jobbféle) életet, kapcsolódást. Azt pedig, hogy még ők változtassanak valamin, végképp elutasítják.
Anna éveket ölt bele abba, hogy keresztül-kasul elemezte szeretteit, egyesével, rendszerben, mindenhogyan. Minden követ megmozgatott, hogy a szőnyeg alá kotort sötét dolgokat kipucolja, hogy a fájdalmas sebeket kitisztogassa, hogy a viszonyokat rendezze. Mit ért el vele? Azon túl, hogy senki nem mozdított a saját életén semmit, bónuszként ő lett a fekete bárány, rá fújnak a többiek. Ő pedig nem érti, miért nem sikerül „megjavítania” a családját, a párkapcsolatát, a szerettei egymással való viszonyát. Azt állítja, ha nem lennének a kutyái, el sem hinné, hogy ő képes pozitívan hatni másokra.
Miért nem sikerül a „családjavítás”, miközben barátok és ismerősök sora fogadja örömmel a gondolatait, tanácsait? Nos, azért nem sikerül, mert nem sikerülHET! Az a bizonyos „bölcsesség”, ami az „istennek sem” szófordulatban rejlik, nem más, mint az, hogy csak az létezhet, aminek létjogosultsága van. És vice versa: ha valami létezik, az azért lehetséges, mert van létjogosultsága.
Ha nem sikerül Annának a vágya szerinti változásokat elérnie a családi kapcsolataiban, az azért van, mert azoknak a változásoknak nincs létjogosultságuk. No de milyen alapon jelenthetjük ezt ki kívülállóként? Azon az alapon, hogy a család többi tagjának is – mint minden embernek a Földön – megvan a saját szabad akarata. Mindenki csak a maga portáján úr – és a söprögetni valója is ott van.
Annának el kell fogadnia – és e téren jó úton jár –, hogy nem vállalhatja magára az egész család „meggyógyítását”. Különösen a transzgenerációs minták esetében, ahol a játszmák résztvevőinek jó része már nem él, csak örökségük terhe maradt itt. A szüleinek, a testvérének a feladata, hogy a saját életükben változásokat idézzenek elő, és az ő dolguk elsődlegesen, hogy akarják-e. Lehet, hogy nekik így jó. Ugyan puffognak, ugyan rugdossák egymást, ugyan látványosan szenvednek, de végső soron valamiféle rendszer mégiscsak működik.
Anna egyet tehet: visszavonja az energiáit, melyeket feleslegesen töltött bele egy olyan történetbe, ahol nem sikerülhet elérnie a változást, mert az nem az ő birodalma.
Ha nem sikerül valami, érdemes ellenőrizni, hogy egyáltalán – az Univerzum rendje szerint – sikerülhet-e. Van-e akkora hatalmunk egy adott területen, hogy mások akaratával és teremtőerejével szembefordulva, tűzön-vízen át elérjük a vágyott sikert?
És ha nincs hatalmunk, ráadásul „az istennek sem sikerül”, akkor jobban tesszük, ha belátjuk, nem elég „csak akarni kitartóan”. Vannak dolgok, amik nem sikerülhetnek. S ennek semmi köze ahhoz, hogy eléggé akarjuk-e vagy eléggé keményen dolgozunk-e. Csak a létjogosultsághoz van köze, és ahhoz, hogy a mi dolgunk-e. Ha nem – akkor engedjük el a kérdést, és keressünk olyasmit, ami a saját feladatunk. Van abból is épp elég.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
