Nem kérek a sajnálatból! Miért sajnálunk mégis, és miért sajnáltatjuk magunkat?
Nem kérek a sajnálatból. Sokszor hallhatjuk ezt a mondatot azok szájából, akiket valamiért – úgy tanultuk legalábbis – sajnálni „szokás”. A betegeket, a mozgáskorlátozottakat, az anyagilag, érzelmileg nehéz helyzetben lévőket. Illendő mondani is, ha megtudjuk a helyzetüket, hogy „sajnálom”. Ők pedig, már akik tartósan élik meg az adott állapotot, jellemzően tiltakoznak. „Minket ne sajnáljanak!” – kérik, követelik fennhangon. S valóban, nem akarják sajnáltatni magukat, mert valahol érzik, hogy a sajnálat nekik nem jó. Annak sem jó érzés, aki sajnál, de annak sem, akit sajnálnak.
Ha valami rossz érzést kelt bennünk, arról tudhatjuk, hogy nem is tesz jót, energiák szintjén sem. A vonzás törvényét ismerőknek nem új a gondolat: aminek figyelmet szentelünk, annak adunk energiát, így annak a létezését erősítjük meg. Amikor sajnálunk valakit a helyzete, állapota miatt, akkor arra a bizonyos negatívumra fókuszáljuk a figyelmünket. Ha például kerekesszékben ül, akkor azt látjuk meg, hogy nem tud járni, nem pedig azt, hogy micsoda gondolatai vannak, netán remek kézügyessége, amit alkotásra is fordít, nem látjuk meg, hogy mi minden jót kap a világból, hogy rá is süt a Nap, csicseregnek neki a madarak, az arcát melengeti a napfény… nem, csak sajnáljuk a lábai miatt. Ha anyagi nehézségekkel, hivatali pechsorozattal küszködő emberre tekintünk, és ezért sajnáljuk, akkor nem látjuk meg, hogy közben mennyire egészséges, hogy szerető család veszi körül, hogy van egy csomó „örülnivaló” az életében.
A sajnálattal mindig a negatív, fájdalmas motívumra fordítjuk a figyelmünket,így azt is erősítjük meg.
Ráadásul, ha az adott ember teljesen jól is kezelné az állapotát, a sajnálkozással olyan csúf képet festünk az életéről, amilyennél ő sokkal szebbnek látja-éli azt meg.
A sajnálat ráadásul rögzíti az adott helyzetet. A Világegyetem élő, organikus mivoltából következik az állandó változás. Rengeteg olyan dolog van a „sajnálnivalók” között, ami cseppet sem örökkévaló. Számos betegségből pazarul fel lehet gyógyulni. Érzelmi viharok és anyagi nehézségek jöhetnek és mehetnek is, ugyanolyan gyorsan. Amikor azonban sajnálunk valakit valamiért, akkor a sajnált negatív állapotát rögzítjük azzal, hogy annak szenteljük a figyelmünket. Amikor sajnálunk valakit, azt üzenjük neki energetikai síkon: „neked rossz, te szenvedsz, te boldogtalan vagy”. És benne van az üzenetben egy utalás is a jövőre, azáltal, hogy rögzíti, állandósítja ezt az állapotot, tényként tekintve rá: „…és ez így is marad”. Ez pedig a legrosszabb, amit tehetünk! Nem elég, hogy a jelen állapotában a negatívumnak adunk figyelmünk által energiát, de még azt is sugalljuk, hogy a helyzet nem is fog változni, talán mert nem is változhat.
A sajnálkozó és a sajnált egyaránt rosszul érzi magát a szerepében,
épp azért, mert különösebb spirituális-energetikai tudatosság nélkül is sejti valahol, hogy negatív energiákat táplál a sajnálkozás negatív gondolatai által. Aki sajnáltatja magát, ugyanígy a saját „problémás” állapotának rögzítésén fáradozik. Minden alkalommal, amikor elpanaszolja a kínjait, megerősíti azok létezését. A panaszkodás is mantra! Ha eleget mondogatjuk, különösen, ha erős érzelmi töltettel tesszük, óriási erővel fog hatni az életünkben!
Miért sajnálunk mégis, és miért sajnáltatjuk magunkat?
Ennek több oka is van. Először is, a sajnálkozás és a sajnáltatás egyaránt tanult viselkedés. Belénk nevelik, olyan korai gyermekkorban, amikor még eszünk ágában sincs megkérdőjelezni a kapott mintát. Mire akkorák leszünk, hogy elgondolkodnánk a dolgon, addigra beégett, rögzült a program. Komoly tudatosság kell a kora gyermekkori programok átírásához, sok esetben pedig kemény munka is.
Azután, a sajnálat mégiscsak valami érzelemféle. Érzelmi jellegű kapcsolat alakul ki a sajnálkozó és a sajnált között. Ha sajnálunk valakit, akkor egyben kifejezzük, hogy valamilyen formában ő fontos nekünk, hogy van köztünk valamiféle kapcsolódás. A sajnálat, és főleg a szánalom könnyedén összekeverhető a szeretettel, mert a felszínen nagyon hasonlónak élhetjük meg. Igaz, semmi közük egymáshoz, de a mai, érzelmileg teljesen összezavarodott korban a legtöbb embernek halvány fogalma sincs, mit is érez valójában.
Ha felhagyunk a sajnálattal, megeshet, hogy szívtelennek, kőszívűnek, lelketlennek fognak tartani azok, akik nem ismerik fel, hogy a sajnálat nem konstruktív, nem előremozdító, nem pozitív energia. Amennyiben azonban jót akarunk a másiknak, vagy legalábbis nem akarunk rosszat, ezt a kockázatot igazán felvállalhatjuk. A lényeg, hogy ne terheljünk senkit a sajnálattal, se önmagunkat, se a másik embert.
Nyitókép: www.theguardian.com
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.