„Nem szabadott volna megölelnie, de legalább szeretetet adott.” Mennyire fontos az egészségünk a kapcsolatainkhoz képest?

Mindenkinek mást jelent a karantén, van, aki egyedül éli át, van, aki azokkal, akik az agyára mennek, mások szeretetben, egyesek unatkozva, megint mások feladatokkal túlterhelten (a homework mellett a gyerek tanulásához is asszisztálva). De érezhetően mindenkinek kezd elege lenni.

A kertes házakban megjelennek a nagymamák, hogy a szabadban és maszkban ugyan, de vigyázzanak az unokára, amíg az anyjuk online tornázik. „Az sem érdekel, ha koronavírusos leszek” – mondja a harmincas éveinek végefelé járó szingli barátnőm, akit pár és munka nélkül – de fizetéssel együtt – ért a karantén. Már hat hete él egyedül egy másik országbeli luxuslakásban, és arra jutott, a szociális kapcsolatai fontosabbak, mint az egészsége.

„Valamiben meg kell halni!” – kiált fel a 95 éves nagyanyám, miközben az utolsó pillanatban magam mögé tolom a dédunokáját, mert már lehajolt hozzá. Felvittük neki az ételt és a gyógyszert, de nem tartotta be az ígéretét, hogy a rács mögött marad majd. Nem is akartam, hogy kinyissa az ajtót, csak ott akartam hagyni a csomagot előtte, de működtek a régi reflexek, még mindig én vagyok a gyerek, ő a felnőtt, teljesítem a kéréseit, mégha nem is értek velük egyet. De olyan mérges lettem, hogy minden józan észt nélkülőzően viselkedik, nemhogy kijön, de a gyerek arcába hajol, összeszidtam, mint egy gyereket, és végül nem maradt más érvem: oké, valamiben meg kell halni, de ez ne az én lelkemen száradjon. Úgy láttam, ez talán hatott. A rémképet, ami a fejemben van, és összeszorítja a szívem, nem akarom bedobni: igen, meg kell halnia majd egyszer, de így ott lesz a gépeken, egyedül a kórházban, és nem mehetünk be hozzá, mégcsak telefonon se tudunk beszélni majd vele. Beleszakad a szívem, ha elképzelem a kétségbeesését.

Észre se veszem: nem az érdekel, meghal-e, hanem az, hogy egyedül marad.

„Nem igaz, hogy nem ölelhetem meg az unokáimat”- mondja anyám, csak épp nem teszi hozzá: mi értelme így az életnek? A szabadban találkoztunk vele, és egyszercsak váratlanul megölelte a gyereket. A kicsi megilletődött, megtanítottuk neki, hogy nem szabad senkihez közel menni, még a szomszéd kislányhoz sem, az idősekre pláne vigyázni kell. “Nem szabadott volna megölelnie, de legalább szeretetet adott” – állapította meg aznap este azzal a lényegre törő gyermeki logikával, ami annyira letisztítja a lényeget minden feleslegestől.

Eszembe jutott egy régi emlék, gyerekkoromból. Valamiért, valahol rangsorolni kellett fogalmakat, hogy mi a legfontosabb az életben. A boldogságot tettem az első helyre – nem így van, mondták a felnőttek, hiszen az egészség a legfontosabb, utána jön a többi, egészség nélkül nincs semmi. Nagyon régen lehetett, inkább az az érzés maradt meg, hogy magamban megvédtem magam, nem-nem, a boldogság fontosabb, annak része az egészség vagy akár a betegség, azzal is lehet boldognak lenni. Akkor még nem tudtam, hogy boldogság alatt a szeretet értem, a szeretettel teli életet. De jelen pillanatban azt gondolom, a dilemma feloldhatatlan. És a vírus még velünk lesz legalább egy, de inkább másfél évig. Fel fogják oldani a korlátozások egy részét, nekünk pedig vigyáznunk kell majd az időseinkre. Hogyan adjunk majd nekik szeretet, hogy ne csak a halálban, de az egészségben se legyenek egyedül? Ha látjuk és érezzük, hogy hatvan év felett lehet, az unokák ölelő karjai adják az élet értelmét.

Az egyén felelőssége pedig hatalmas lesz. Minden ölelés és puszi mérlegre kerül majd, hogy mennyi benne a kockázat.

Éljünk úgy, hogy értsük, mi van a mérleg másik oldalán: mekkora az ölelés ereje, mennyi szeretet adunk vele.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 + 15 =

hirdetés