„Nem vagyok elég jó!” Az imposztorszindróma sokkal több embert érint, mint gondolnád
Imposztorszindrómának nevezi a szakirodalom, amikor a jó képességű, okos, tehetséges emberek megkérdőjelezik a saját teljesítményüket, hozzáértésüket, eredményeiket a véletelenek sorozatának vagy a szerencsének könyvelik el; gyötri őket a gondolat, hogy sikerszériájuk egyszer csak véget ér, lelepleződnek, kiderül, hogy alkalmatlanok. Ezt az intenzív belső élményt az angol impostor szóról nevezték el, melynek jelentése: csaló, szélhámos. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az imposztorszindrómások ténylegesen szélhámosok, csupán azt, hogy önmagukról ez a megélésük.
A szindrómát 1978-ban definiálták Suzanne Imes és Paulina Clance pszichológusok, miután kutatásokat végeztek az akadémiai világban jól teljesítő nők körében; feltűnt nekik, hogy az értelmiségi vagy tudományos pályán tevékenykedők körében gyakori az irracionálisnak tűnő önbizalomhiány, és ez a jelenség nagyobb százalékban nőket érint. Ma már a szakirodalom sem tartja az imposztorszindrómát a magasabb beosztású, értelmiségi pályán lévő nők sajátos problémájának, sokan megtapasztalják ezt a szorongató állapotot az életük folyamán, nem csak nők, és nem csak sikeres, eredménycentrikus emberek.
Már az iskolás évek alatt megmutatkozhatnak az imposztorszindróma tünetei – a diákok a remek osztályzatok ellenére rendre alulértékelik a képességeiket, tudásukat -, és sokan átélik, amikor (elsőgyermekes) szülővé válnak vagy bekerülnek egy új munkahelyre. Az imposztorszindróma gyakran jár együtt maximalizmussal, teljesítménykényszerrel, ugyanakkor ehhez ritkán társul az elégedettség élménye. A sikereiket nem tudják értékelni, megélni, ugyanakkor rendkívül érzékenyen reagálnak egy-egy apróbb tévedésre, önmagukkal szemben kíméletlenek.
Az imposztorszindróma egyik szorongató alapélménye a szégyen. A szégyen érzése szorosan kapcsolódik a „nem vagyok elég jó” érzéséhez; ugyanakkor a teljesítménykényszerrel, a tökéletességre törekvéssel épp a megszégyenítés és az elutasítás tapasztalatát próbálják kivédeni. Leegyszerűsítve: az imposztorszindrómásban egy szeretetéhes gyermek él, aki attól retteg, hogy nem méltó az emberek figyelmére, elismerésére, szeretetére. Az imposztorszindrómát az alacsony önbecsülés táplálja, ugyanakkor az elért eredmények, a sikerek számottevően nem adnak rá feloldást, nincsenek különösebb hatással az elégtelen önbecsülésre. Sőt, inkább a szorongást fokozzák.
Miért érdemes az imposztorszindrómával foglalkozni? Egyrészt azért, hogy minden érintettben tudatosuljon: a problémájukkal nincsenek egyedül, létező jelenséggel, definiált szindrómával állnak szemben. Másrészt az imposztorszindrómára jellemző érzésekről nagyon nehéz nyíltan beszélni.
Az önbizalomhiányt hajlamosak vagyunk egyéni élettörténettel magyarázni és a korai szülő-gyermek kapcsolatra visszavezetni. Van ennek valóságalapja, hisz a túl magas szülői elvárások valóban kiválthatnak a gyermekben teljesítménykényszert, maximalizmust, de az önbizalomhiány nem pusztán a családi szocializáció terméke, éppúgy meghatározóak az iskolai élmények vagy a teljesítményhez kötődő egyéni (kudarcos) tapasztalatok, továbbá a társadalmi elvárások is.
Mibe lehet kapaszkodni?
Gondold végig, hogy az imposztorszindróma mennyire jellemző rád, miben akadályoz. Ezek mentén haladva próbáld a szorongató gondolatokat, érzéseket önsegítő módon átfordítani (átkeretezni) magadban.
Ne hasonlítgasd magadat másokhoz! Ez azért csapda, mert általában a hiányosságainkat tesszük nagyító alá…
Listázd, írdd össze, milyen eredményeket értél el! Merd, sőt, tudd magad vállon veregetni!
Legyél megértőbb magadhoz! Állíts magad elé reális célokat!
Kérj segítséget! Ha úgy érzed, hogy önbizalomhiányod megakadályoz képességeid kibontakozásában, és abban, hogy teljes, elégedett életet élj, fordulj szakemberhez – pszichológushoz!
Már az is sokat segíthet, ha találsz a környezetedben olyan bizalmast, akinek őszintén meg mersz nyílni és beszélni a fojtogató érzéseidről.
Nyitókép: Anna Rye/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
