Nem vagyok gondolatolvasó! Ahhoz, hogy elkerüld a félreértéseket, először magadban kell kitisztítani a ködös elképzeléseket

Nem vagyok gondolatolvasó! Biztosan mondták már neked is, és te is mondtad másnak. Vagy legalábbis gondoltad. Mindenki tudja, hogy nem tudunk egymás gondolataiban olvasni, néhány kivételes emberpéldányt leszámítva, tehát igazán nem lenne elvárható másoktól, hogy kitalálják, mit is gondoltunk valójában. Mégis, napi szinten is rengeteg alkalommal tesszük ezt.

S hogy még kacifántosabb legyen a kívánságunk, a legtöbb esetben épp egy olyan „gondolat” „olvasását” várjuk el a másiktól, amely nem is létezik (még). Magunk sem tudjuk, mi bajunk, de arra vágyunk, hogy a másik – helyettünk – találja ki, és orvosolja. Ködös kifejezéseket használunk, mint például „hamarosan”, „nemsokára”, „gyorsan”. S csalódottak vagyunk, ha a másik fél nem pont azt érti alatta, amit mi. Ismétlem: a legtöbb esetben nekünk sincs konkrét elképzelésünk. Éppen emiatt használjuk ezeket a homályos kifejezéseket.

Aztán persze, mert hiszen a másik ember, aki teljesen másképp működik, mint mi, szinte nulla a valószínűsége annak, hogy úgy történnek a dolgok, hogy a végén elégedettek legyünk, és „tökéletes”-t emlegessünk.

Mindenki belekavar a levesbe, így vagy úgy, aztán a nap végére csak-csak lesz valami, de aztán az egyikünknek túl sűrű, a másiknak túl híg, a harmadiknak túl korán, a negyediknek túl későn… Senki sem lesz elégedett.

Csodát tenni nem tudunk, hiszen az egész társadalmunk ezekre a homályos, ködös fogalmakra épül, és ma az számít szociálisan „fejlettnek”, aki jól tud a sorok között olvasni, és még jobban tud a sorok közé írni, profi rejtjelezéssel.

Millió egyéb mellett ennek a jelenségnek is tükröt tart az egyre többeket érintő autisztikus „huzalozottság”: azok, akik neurális felépítettségük miatt a mondottakat szó szerint tudják csak értelmezni, aszerint is reagálnak. S ha félreértés van (lesz, azonnal, ezt garantálom!), röviden annyit tudnak mondani: „ha ezt értetted alatta, akkor miért nem ezt mondtad?”.

Aprócska példa: egy külföldi autista fórumon fut a kérdés, hogy mennyi az „egy perc” akkor, amikor valaki azt mondja, hogy „egy perc, és ott leszek”. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a legritkább esetben ténylegesen 60 másodperc. Hanem úgy öt perc és fél óra között… de hát akkor miért nem azt mondják?

Nos, a köd és a homály bennünk van, a használt fogalmak csak ezt fejezik ki. Ha magunk sem tudjuk, mennyi idő, amíg elkészülünk, akkor jön az „egy perc”. Pedig még le kell zuhanyozni, fel kell öltözni stb., csak épp fogalmunk sincs, mindez mennyi időbe kerül valójában. Jobban jelen kellene lenni a saját életünkben ahhoz, hogy tudjuk, indulás előtt például egy vécélátogatás az 3 perc, a kézmosás 1 perc, a fűzős bakancs felvétele 1,5 perc, a kabáté 30 mp, a kulcs, táska és egyéb kacatok kézbevétele 30 mp, az ajtó zárása és az utcára érkezés szintén fél perc, tehát összességében 7 perc, mire ott vagyunk az utcán, és indulhatunk.

Fokozódik a nemzetközi helyzet akkor, amikor megfogalmazunk ugyanilyen ködösen valamiféle elvárást, amit a másik fél értelmez, ahogy tud, de mi valami mást vártunk, és akkor jól meg lehet sértődni, vagy legalábbis lehet csalódottnak lenni.

Megint egy példa: találkozót próbáltam megbeszélni egy barátommal, akivel elég messze lakunk egymástól. Úgy volt, hogy ha lesz még másnap délelőtt egy másik találkozója, akkor délután jön, ha nem, akkor reggel beül a kocsiba, és már délelőtt látjuk egymást. Mondta, hogy a másik féltől még vár visszajelzést, hogy jön-e vagy sem. Kérdeztem, miben egyeztek meg, meddig jelez vissza az illető. Kiderült, hogy nem volt ilyen megegyezés. A barátom tehát várt, hogy „időben” jelezzen a másik, de nem határozta meg, mit jelent az „időben”. Nekem is jó lett volna tudnom, hogy mit tervezzek másnapra: ha délelőtt találkozunk, egész máshogy rendezem a rugalmasan tologatható dolgaimat. Azt tudtam neki javasolni, hogy ilyenkor határozza meg, hogy például este 7-ig kér visszajelzést. És akkor nincs az, hogy „későn szólt”, az sincs, hogy „rágja a fülemet”. Nincs a feszültség, hogy „én itt haptákban állok, várok, elmegy az életem”. És a dominó-effektus jegyében, másokat sem tartok feleslegesen készenlétben.

A mai életvitelünk leginkább ezerfelé guruló gyöngyszemekhez hasonló. Sok felületen sok kapcsolódás. Nem annyi az élet, hogy otthon kötögetünk, olvasgatunk, és ha valaki bekopog, azt bármikor alkalmas időpontban teszi. Ahhoz, hogy elkerüljük a felesleges félreértéseket, és az ezekből születő frusztrációt, először saját magunkban kell kitisztítani a ködös, homályos elképzeléseket. Akkor már kifelé is tudjuk ezt a minőséget képviselni.

S továbbra sem leszünk gondolatolvasók, viszont a saját gondolatainkat meg tudjuk formálni, és érthetően ki tudjuk fejezni. Akkor pedig a másik embertől sem kell elvárnunk, hogy gondolatolvasó legyen.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tíz − 8 =

hirdetés