Nevelési problémák megoldása a játék, a nevetés és a kapcsolat erejével. Gyógyító játékok, gyermekpszichológustól. Könyvismertető
Dr. Aletha J. Solter világhírű gyermekpszichológus könyve olyan játéktevékenységeket mutat be, amelyek által büntetés és jutalmazás nélkül oldhatunk meg nevelési, fegyelmezési problémákat, és segítséget nyújthatunk gyermekünk nehéz vagy traumatikus élményeinek feldolgozásában. A játékos megközelítés csökkenti a stresszt, a szorongást, a haragot, erősíti a szülő-gyerek kapcsolatot, és nem lázadásra, hanem együttműködésre ösztönzi a gyerekeket.
A gyerekek viselkedése általában olyankor válik problémásabbá, amikor fokozottan stresszes élethelyzetbe kerülnek, esetleg magányt, kiszolgáltatottságot, létbizonytalanságot vagy félelmet élnek át. A játék és a nevetés a gyógyulás fontos eszközei lehetnek ilyen nehéz időkben. A kötet egyes fejezetei konkrét nevelési problémák köré épülnek, így akár önmagukban is olvashatók; ilyen témák például a szobatisztaságra szoktatás, a harag és agresszió kezelése, a hazudozás, csalás és lopás, a testvérféltékenység, vagy az elalvás körüli nehézségek. Más fejezetek pedig olyan nehéz vagy traumatikus élmények feldolgozásában nyújtanak segítséget, mint a kistestvér születése, a szülők válása, a különböző természeti katasztrófák és terrorcselekmények, a szeparációs traumák, az iskolai problémák, illetve a fóbiák és szorongások.
A könyv csecsemőkortól egészen kiskamaszkorig kísér. A bemutatott játéktevékenységek többségéhez nincs szükség semmilyen tárgyi eszközre, míg másokhoz legfeljebb olyasmi kell, ami valószínűleg amúgy is megtalálható egy gyerekes háztartásban. Az egyes játéktípusok illusztrálására a szerző számos példát sorakoztat fel terápiás esetei, szülőkkel folytatott beszélgetései, tréneri, anyai és nagyanyai tapasztalatai alapján, arra inspirálva az olva sót, hogy maga is kipróbálja a gyógyító és kapcsolódó játékokat gyerekeivel.
Részletek a könyvből
„A szülők néha arra kérnek, játsszak egy kicsit a gyerekükkel, mielőtt megkezdeném velük a konzultációt. Az ilyen alkalmak során mindig a nem irányított gyerekközpontú játékot használom, mert ez a legjobb módja annak, hogy megismerkedjek az adott gyerekkel. A játék első tíz percében a gyerekek gyakran teljesen maguktól előhozakodnak azokkal a problémákkal, amelyek éppen foglalkoztatják őket. A nem irányított gyerekközpontú játék előkészítéséhez olyan kellékekre van szükség, amelyek alkotásra ösztönzik a gyerekeket, serkentik a fantáziájukat és kreativitásukat: építőkockákra, babákra, babaházra, kesztyű- és ujjbábokra, gyurmára, öltöztetőbabákra, kis ember-, állat- és járműfigurákra, rajz- és festőeszközökre. Utána csak hagyjuk, hogy a gyerek maga válasszon ezek közül, és figyeljük, mihez kezd velük. Ha elkezdünk gyerekünkkel nem irányított játékokat játszani, ne lepődjünk meg azon, hogy a játékában megjelennek a különféle családi konfliktusok, fegyelmezési problémák vagy korábban átélt traumatikus élmények. Ez a jelenség teljesen normális és egészséges – éppen azt mutatja, hogy a gyermek bízik bennünk, és eléggé biztonságban érzi magát ahhoz, hogy megossza velünk nehézségeit és fájdalmas érzéseit. A nem irányított gyerekközpontú játék elősegíti, hogy a gyerek érezze szülei szeretetét, megbecsülését, és erősödjön a biztonságérzete. Alkalmazása kiváltképp hasznos, ha távollét vagy stresszhelyzet után szeretnénk újra kapcsolódni gyerekünkhöz, ha traumatikus élmény feldolgozását segítenénk, vagy egyszerűen csak erősítenénk a kapcsolatunkat. Ha a korábbiakban keményebb fegyelmezőeszközöket alkalmaztunk, vagy előfordul a családban erőszakos viselkedés, a nem irányított gyerekközpontú játék különösen sokat segíthet, hogy a gyerek visszanyerje biztonságérzetét és irántunk való bizalmát.”
„Kiszámítható játéknak hívunk minden olyan tevékenységet, amelynél a felnőtt viselkedése kiszámíthatóan ismétlődik, valahányszor a gyerek a megfelelő kiváltó cselekvést végrehajtja. Ezek a játékok különösen alkalmasak a felnőtt és a gyerek közötti meghitt kapcsolat ápolására vagy újraépítésére. Az én egyik kedvenc kiszámítható játékom abból áll, hogy a hátamon lovagoltatom a kisgyereket, akivel játszom, ő pedig egyezményes nonverbális jelekkel irányítja, merre forduljak, és mikor álljak meg – például, ha ráüt a jobb vállamra, akkor jobbra kanyarodok, ha a bal vállamra, akkor meg balra. Hasonlóan nagy kedvencem ebben a műfajban a bökdösős játék: amikor a gyerek a jobb orcámat érinti meg, vidám grimaszt vágok, ha a balt, akkor pedig szomorút. Ha a tenyeremet böki meg, elkezdek vadul csapkodni a kezemmel, amíg csak újra meg nem böki, mire abbahagyom. Természetesen bármilyen egyéb kombinációk elképzelhetők, amit csak kitalálunk magunknak. Ezek a játékok a kiszámíthatóság által megnyugtató hatásúak, cselekvő félként tüntetik fel a gyereket, és bizalmat, elfogadást sugároznak. Az őket kísérő nevetés segít a gyereknek megszabadulnia a szorongásból, kiszolgáltatottságból és kontrollvesztésből adódó feszültségtől egy-egy traumatikus élményt követően. Az ilyen játékok segítenek ellensúlyozni azt a tehetetlenségérzést, amely időnként minden gyereket a hatalmába keríti, pusztán azért, mert kisebb, gyengébb és ügyetlenebb, mint a felnőttek. A kiszámítható játék során végre egy helyzetben azt érezheti, hogy ő irányítja a felnőttet. A szülők gyakran tapasztalják, hogy némi kiszámítható játékot követően gyerekeik szívesebben elfogadják az általuk felállított korlátokat, és együttműködőbben reagálnak kéréseikre.”
„Egy olyan időszakban, amikor a szülei pénzügyi gondokkal és munkahelyi problémákkal küzdöttek, a négyéves Joanna a stressz jeleit kezdte mutatni. Anyukája elmondása szerint szüleivel kedvetlen és távolságtartó volt, ugyanakkor a legkisebb bosszúság hatására is agresszíven viselkedett velük és a kortársaival szemben. Az anyuka nem titkolta azt sem, hogy egy ideje valóban hajlamos volt türelmetlenül beszélni a lányával, és érzelmileg elzárkózni előle. Azt javasoltam, hogy a két szülő közösen tegyen úgy, mintha Joanna még kisbaba lenne, ringassák és vegyék ölbe, etessék és játsszanak vele kisbabás játékokat. Ilyenkor tegyenek úgy, mintha azon veszekednének, melyikük vehesse ölbe, és végül bújjanak össze mindhárman együtt. Utóbb Joanna anyukája arról számolt be, hogy mindez nagy segítséget jelentett. „Főleg azt élvezzük, amikor azon veszekszünk, melyikünk babusgassa. Joanna ilyenkor csak úgy sugárzik. Már ő maga szokta kérni, hogy játsszunk ilyet, és különféle kerettörténeteket talál ki hozzá. Azért is olyan nagy dolog ez neki, mert egyébként a hét folyamán a férjem meg én gyakran adogatjuk szegényt oda-vissza egymásnak – de mennyire más, amikor az a kérdés, hogy melyikünknél legyen, nem pedig az, hogy melyikünkkel ne!”
„A kooperatív tevékenységek is erősítik kapcsolatunkat gyerekeinkkel. Az élénk képzelőerővel megáldott gyerekek nagyon élvezik a közös történetmesélést, de ugyanilyen örömteli lehet az is, ha együtt építünk kockákból minél magasabb tornyot úgy, hogy felváltva tesszük egymásra az elemeket. Persze a versengő játék is lehet örömteli, és ösztönözheti a gyereket arra, hogy kihozza magából a maximumot, összehasonlítsa magát másokkal, és lássa, mennyit fejlődött egy bizonyos téren. Az együttműködő játékok ezzel szemben a kapcsolatteremtés eszközei. Ezeket nem árnyékolja be az a lehetőség, hogy az ember esetleg veszít. Az együttműködésen alapuló (vagyis kooperatív, nem-kompetitív) játékokban mindenki egy közös célért dolgozik, így nincsenek vesztesek. Fontos megteremteni az egyensúlyt a két játéktípus alkalmazásában. Ma már a piacon is sokféle kooperatív társasjáték kapható, de magunk is módosíthatjuk egy-egy, versengőnek szánt játék szabályait úgy, hogy ne legyen benne győztes és vesztes. Szülinapi összejöveteleken különösen jó ötlet a kooperatív csapatjáték mint időtöltés. Módosíthatjuk például a közismert székfoglaló szabályait is olyan módon, hogy ne kiesésre menjen a dolog: a körbe rakott székek közül itt is kiveszünk egyet, amikor a zene elhallgat, de az a cél, hogy a gyerekek megosztozzanak a megmaradt székeken, nem pedig az, hogy a leglassabban reagálónak ne jusson szék. Amikor már csak egyetlen szék maradt a körben, akkor például az a feladat, hogy valamennyi gyerek érjen hozzá egyszerre – de ha ez biztonságosan végrehajtható, legyenek mindannyian rajta. Jól ismert kooperatív partijáték az is, amikor egy vagy több lufit vagy strandlabdát kell minél hosszabb ideig a levegőben tartani olyan módon, hogy mindig az üt bele, aki éppen a legjobban hozzáfér.”
„Elegendő, ha odafigyelünk a gyerek játékára, és részt veszünk benne. Nincs szükség arra, hogy szóban elemezzük is, ami történik. Persze lehet, hogy meg akarjuk alkotni a saját értelmezésünket, és ezt meg is oszthatjuk a párunkkal, de magának a gyereknek aligha származik haszna belőle, ha ő is hallja. Ha például egy hetet kórházban kellett töltenünk, és ezt követően a gyerekünk rendszeresen bújócskázni akar velünk, gyaníthatjuk, hogy azért kezdeményez szeparációs játékot, hogy feldolgozza a hosszú távollétünkkel járó traumát. Arra azonban nincs szüksége, hogy ő is hallja ezt az értelmezést. A nyelvi információ illetve az érzelmek feldolgozása ugyanis az agy más-más területein történik, amelyek között nincs is túl sok idegi kapcsolat, főleg kisebb gyerekek esetében. Amikor egy gyerek ilyen helyzetben bújócskázni akar a szülővel, azzal valóban azt jelzi neki, hogy dolgoznia kell ennek a nehéz időszaknak az emlékén, és ha belemegyünk a játékba, akkor azt fogja érezni, hogy megértjük őt és fontos nekünk. Ha azonban eltereljük a figyelmét a játékról annak értelmezése felé, vagy arra próbáljuk ösztönözni, hogy öntse szavakba az érzéseit, azzal még kifejezetten hátráltathatjuk is a gyógyulási folyamatot.”
„Igen fontos, hogy a gyerek számára világos legyen, hogy nem akarunk gúnyt űzni belőle és az érzéseiből. Bár általában véve igaz, hogy a nevetés gyógyít, vannak olyan, nevetést kiváltó tevékenységek, amelyek éppenséggel károsak. Az egyik ilyen a csúfolás és gúnyolódás. A gyerekek (és felnőttek) néha nevetgélnek, amikor kigúnyolják őket, mert így juttatják kifejezésre zavarukat, tehetetlenségüket és elnyomottságukat. Ez azonban nem gyógyító, hanem kényszeredett nevetés. A gúnyolódás tiszteletlenség, amely gyengíti, rongálja a szülő-gyerek kapcsolatot, és a gyerek önértékelése mindenképpen sérülni fog. Ha, mondjuk, a kisfiunk könnyen sírva fakad, semmiképp se hívjuk őt kis bőgőmasinának vagy ’a család szökőkútjának’. Ha számunkra zavaró szembesülni az ő sírós természetével, gondolkodjunk el erről magunkban, vagy beszélgessünk róla egy másik felnőttel olyan helyzetben, amikor a gyerek nem hallhatja. Lehet, hogy mi magunk is ilyen könnyen sírósak voltunk gyerekként, és a szüleink minket is csúfoltak miatta, most pedig gondolkodás nélkül megismételjük a tőlük látottakat. Lehet, hogy aggódunk, hogy mások rosszul fognak reagálni, ha ilyen érzékeny lesz, vagy attól tartunk, hogy nem fog tudni helytállni az életben. Ha sikerül tisztába jönnünk az okokkal, amelyek miatt késztetést érzünk, hogy kigúnyoljuk őt, könnyebb lesz ellenállni ennek a késztetésnek, vagy akár csak annak, hogy bármilyen módon minősítsük a viselkedését.”
„Ahhoz, hogy a gyerek szabadjára engedhesse a haragját (ami esetleg épp ellenünk irányul), játsszunk vele minél gyakrabban hatalmi helyzetet visszájára fordító játékokat, amelyekben párnákkal üthet, felboríthat bennünket, eláshat egy kupac plüssfigura alá, képzeletbeli ketrecbe zárhat, vagy megtámadhat egy műanyag pókkal. Akkor játsszuk jól a szerepünket, ha úgy teszünk, mintha rémültek és gyengék lennénk. Ha a gyerek a másik, távol lévő szülőre haragszik, javasoljuk neki, hogy rajzolja le, vagy formálja meg gyurmából, aztán firkálja össze a rajzot, nyomja szét a gyurmafigurát. Eközben mi szinkronizáljuk a másik felet: drámai hangon nyöszörögjünk és panaszkodjunk. Minél nagyobbakat nevet ezen a gyerek, annál inkább megszabadul a haragjától. Ha mi magunk is haragot érzünk korábbi partnerünk iránt, könnyen lehet, hogy a játék számunkra is gyógyító hatású lesz.”
„Az is előfordul, hogy egy szeparációs trauma után egy gyerek kifejezetten elutasítja a testi kontaktust, éppen azért, hogy megvédje magát a közelségtől, vagyis az esetleges újabb sérülésektől. Ha ezt tapasztaljuk, fontos tiszteletben tartani a gyerek által meghúzott határokat, de közben mégis keressük a testi kapcsolat létrehozásának játékos módjait. A leginkább távolságtartó gyerekek is nehezen tudnak ellenállni, ha kihívjuk őket piros pacsizni vagy szkanderezni (amit aztán át is alakíthatunk hatalmi helyzetet visszájára fordító játékká). Az is lehet, hogy a gyerek talán megengedi, hogy megmérjük a pulzusát, vagy gyógykenőcsöt masszírozzunk a bőrébe az orvosos játék keretei között. Esetleg kipróbálhatjuk azt is, hogy játékokat rejtünk a ruhaujjunkba vagy az ingünk alá, és a gyereknek kell őket előszednie onnan. Jó esély van rá, hogy egy egyébként elutasító gyerek abba beleegyezik, hogy megfogjuk a bokáját és talicskázzunk vele, vagy gyorsan megöleljük, ha kergetőzés közben elkapjuk. És ahogy fokozatosan visszanyeri a bizalmát a szeparáció traumája után, úgy lesz megint egyre megengedőbb a testi érintkezés terén.”
A könyv a Kulcslyuk Kiadó gondozásában jelent meg, a Nyitott Akadémia weboldalán megrendelhető >>
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
