Nézd meg az anyját…! Van, hogy a férjhez rossz anyós jár. Olvasónk története

Az „anyóstémáról” nehéz okosan és higgadtan beszélni akkor, ha a saját anyósodról van szó és nem éppen kiegyensúlyozott a kapcsolatotok. Teljesen más az anyósproblematikát könyvekből ismerni, az ún. típusjelenségeket például hivatásos segítőként tanácsokkal megtámogatni, mint menyként, vőként együtt élni vele. Mindenesetre elég sok embert érint ez a „kényes ügy”, ezért érdemes beszélni róla, akár még indulatoktól, neves érzelmektől átfűtötten is, ahogy olvasónk, Dóra teszi. Levelét a „sorstársaknak” és az ún. „rossz anyósoknak” is szánja. 

***

Az anyósvicceken régen még én is nevettem, amíg nem lett nekem is egy anyósom. Azóta inkább feldühödök ezeken a humoros szösszeneteken, mert eszembe juttatják az én nyomorúságos helyzetemet, amit minden igyekezetem ellenére képtelen vagyok jól kezelni. Vannak helyzetek, melyeket egyszerűen nem lehet megoldani. Okosan meg pláne. Legfeljebb jegelni, vagy ravaszul és hamisan beleállva eljátszani egy elvárt szerepet. De nem mindenki tud szerepet játszani – szerintem nem vagyok egyedül ezzel.

Az anyós és én. Már az első találkozásunk furcsa volt, de szerelmesek voltunk – mármint a fia meg én -, így vidáman, poénkodva beszéltük meg egymás között az anyuka/leendő anyós első vizitjének fordulatos jeleneteit. Azt levettem, hogy a férjem (akkor még nem volt az) furán viselkedik az anyjával. Eleve az, ahogy hozzá beszélt, irtó szokatlan volt. Nem anyának, maminak, anyunak stb. szólította, hanem a keresztnevén, ráadásul becéző formában, így: Katikám! Sőt! Édes Katikám!

Nos, az én családomban ez nem volt szokás, de más családokban sem, akiket ismerek. A másik, ami rettentő fura volt, hogy a szerelmem, ha az anyjával társalgott, átment komplett idiótába. Elváltoztatta a hangszínét, játszotta szó szerint a hülyegyereket. Szemtelen kamasszá vált a társaságában. Nem egyszer-egyszer, és nem csak akkor, amikor jókedvében volt. MINDIG felvette ezt a stílust, akkor is, ha telefonon beszéltek és akkor is, ha nála voltunk. Hmm, gondoltam, érdekes egy helyzet, de nem fogtam menekülőre, pedig lehet, hogy komolyan kellett volna vennem ezeket a korai „zsengéket” is.

Az első találkozásunk a következőképpen zajlott: becsengettünk, viszonylag váratlanul, mert anyósék rám nem számítottak. Talán illett volna bejelenteni, hogy jövök, de ennyi év távlatából nyugodtan kijelenthetem: nem osztott, nem szorzott… Anyós nyitott ajtót. Lefagyva végigmért, majd megkérdezte a fiától:

– Ki ő?

A fia – a szerelmem – pedig idióta stílusban azt felelte:

– Ő az enyém.

Nem mondom, érdekes volt ez is, de a szerelem csúcsán ez még jól is tud esni a másiktól. Anyós betessékelt bennünket, leültetett a kanapéra, majd minden átmenet nélkül kérdéseket intézett hozzám: mivel foglalkozom? Hány éves vagyok? Voltam-e már férjnél? Van-e gyerekem? stb. Hirtelen nem jut eszembe több kérdés, de első találkozáshoz mérten merőben furcsa vallatás jellege volt a körülbelül tíz perces „randinak”. Közben a szerelmem a háttérben végig grimaszolt, viccesen bátorított, úgy, hogy az anyja ne lássa.

Voltak már korábban komolyabb kapcsolataim, de egyikben sem így zajlott le az első vizit, mint itt: ridegen, kimérten, vallatósan. Én bolond, tartottam magam annyira emelkedettnek, hogy a párom a lényeg, az „anyós” csak egy „dolog”, és tudom majd kezelni a helyzetet. Bár fogalmam sem volt ekkor még arról, hogy mi mindent kell majd kezelnem.

Eleinte csak leheletnyi, alig érzékelhető (de azért érzékelhető) finom ütegek jöttek felém tőle, modorosságba bújtatva. A modorosság lényege anyós esetében a kontrollált viselkedést takarja, melynek lényege: érzelmekről SOHA ne essen szó, könnyek soha ne potyogjanak SENKI szeméből, még akkor sem, ha alapos indok lenne rá, például ha meghal egy közeli családtag. A könny szégyen! Érzelmekről beszélni balgaság. Ha valami nem oké teljesen, és köze van az érzelmekhez, azt TILOS nyíltan jelezni, mert az a felségsértés legmagasabb foka.

Alapszabályok anyós szerint: alkalmazkodj! Legyél hálás! Szolgáld ki a férfi igényeit, tedd boldoggá, ha már téged választott és nem jobbat, szebbet, pedig ugye megérdemelné. Egyenesen, nyíltan mindez nincs kimondva, az alapszabályok az anyós megnyilvánulásaiban élnek, nagyon is elevenen. Ez a kapásból leminősítő hozzáállás a nulladik perctől fennállt. Nem kellett megszólalnom vagy hozzátennem semmit.

Nehezen hihető, de igaz: az első találkozás alkalmával feltette az összes, őt érdeklő és életemre vonatkozó kérdéseit. Semmi mást nem akart és akar azóta sem tudni rólam. Nem érdekli, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, milyen dolgok foglalkoztatnak… 

Nem mondom, hogy nem zavart, mert nagyon is bántott – nem érdemeltem meg, nem érdemeltem ki. Más kérdés, hogy az évek múltán már nem is akartam tenni ellene, sőt! Hamar felismertem, hogy ha aranyat tojnék, akkor sem lennék elég jó.

Eleinte, míg a kapcsolat oké, ezen az ember lánya még úgy, ahogy felülkerekedik. Eleinte még meg is akar felelni a kimondatlanul is nyilvánvaló elvárásoknak. Én is igyekeztem az első pár évben – nem kaptam dicséretet, gesztusokért, figyelmességekért, segítségekért köszönetet is csak azért, mert illik.

Talán a 3-4. évben konfrontálódtam vele először. Addigra már annyi sunyi húzást benyeltem, hogy nem érdekelt, beleálltam a konfliktusba.

Megszegtem egy aranyszabályt: az anyósnak nem lehet ellentmondani! Ha megteszed, csak magad alatt vágod a fát. Ha megteszed, már konkrét és valós indoka lesz arra, hogy módszeresen mószeroljon.

Ha tízes skálán addig nagy kegyesen kaptam tőle egy hármast, a „beleállásom” után simán visszaestem az egyes szintre. Megvillantotta rejtett eszköztárát, a furkálás, betartás magasabb fokozatait. Elkezdett a férjemen keresztül „operálni”, elkezdte a kapcsolatot nagyon ügyesen érző, féltő „anyai szívvel” bontogatni. A fiam fáradt. Nem tűnik boldognak melletted… Amikor ezeket a mondatokat Katikám kiejtette a száján, már tudtam, háborúban állunk. Megkérdeztem tőle egyszer azt is, nem furcsállja-e, hogy a fia Édes Katikámnak szólítja. Felháborodott a felvetésen. Nincs ebben semmi kivetnivaló – mondta -, ennek irodalmi hagyományai vannak. Tehát egy műveletlen hülyepicsa lettem emiatt is. Tanulság, hogy a hülyeségre MINDIG van magyarázat…

Eltelt tizenöt év, két unokája született. Mesélhetnék arról is, hogyan támogatott bennünket a szülőség első időszakában, maradjunk annyiban, hogy maga módján igyekezett…mindent megtenni azért, hogy ne legyen túlzottan jó a közérzetem. Amikor a másodszülöttemet másnap elvitték mellőlem az intenzívre, kénytelen voltam őt felhívni, mert a férjemet nem értem el. Alig tudtam megszólalni a zokogástól, mire anyósom csak annyit tudott mondani: ne bőgj! 

Sajnos már elég nagyok a gyerekek ahhoz, hogy őket használja fel az oltogatáshoz. Minden ártalmatlan kérdésére nyíltan felelnek. Mit főzött anyád? Mikor kelt fel? Dolgozik egyáltalán? jellegű kérdésekkel bombázza a gyerekeket. A szülői alkalmasságomat vizslatja rosszindulatúan rajtuk keresztül, információra éhesen. Férjem és én ritkán beszélünk vele, a gyerekek pedig még nem veszik le, mi rejlik a nagymama kérdései mögött: szeretetlenség és el nem fogadás.

Már régóta értem, mit jelent a „Katikám”, „Édes Katikám” megszólítás. A szemtelenség és az idióta jópofizás, amivel a fia az édesanyját, az anyósomat „kitünteti”, taktika. Önvédelmi mechanizmus. Másként nem tud az édesanyjával szót érteni, másként nem tudja önmagát az anyja előtt képviselni. (…)

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.