Nincs hová bújni, avagy meglepetések a karanténban
Most, hogy a fél világ koronanaplót ír, nagy a csábítás, hogy én is elmeséljem, hogy telnek a hétköznapjaim. De nem teszem. Nem teszem azért, mert pontosan tudom, mennyire speciális a helyzetem. Nem volna, aki ezzel közösséget találna, aki a saját életére tudná vonatkoztatni. Inkább valami olyasmiről írok, ami mindenkit érint, aki most a szűkebb-bővebb négy fal között tölti a napjait. Ez pedig nem más, mint az akarva-akaratlanul megkezdett ön- és társismereti munka.
Van, aki tudatosan használja ezt az időszakot az önmegismerésre, és van, aki úgyszólván akarata ellenére szembesül olyan dolgokkal önmagában, amelyekről eddig lehetősége nyílott nem tudomást venni. Emellett pedig a velünk együtt élő vagy akár távolról kapcsolatot tartó családtagjainkról, szeretteinkről is megtudunk új dolgokat, nem feltétlenül csak nagyszerűeket. Akár önmagunkról, akár családtagjainkról van szó, a „békés egymás mellett élés” jegyében számtalanszor zárunk ki a tudatunkból bizonyos „kényelmetlen” vonásokat. Szívlapáttal szórjuk a szőnyeg alá azokat az apróbb-nagyobb „szörnyetegségeket”, melyek elől el tudunk menekülni.
Rengetegen vannak, akik „békeidőben” sem menekülhetnek a verbális vagy tettleges bántalmazás, érzelmi zsarolás, hétköznapi „szemétkedés” elől, de még többen vannak azok, akik számtalanszor megtehetik, hogy „inkább” becsukják az ajtót, és odébb mennek egy körre, hogy ne kelljen foglalkozni a „szörnyecskével”, ami elbukkanni próbált. Most viszont nincs hová bújni. Az ember össze van zárva önmagával, családjával – vagy annak hiányával.
Ez a helyzet könyörtelenül nagyítón keresztül mutatja meg, amire csak nézünk. Aki inkább önmagán kívül keresi még mindig a nézegetnivalót, ott is meglátja mindazt, amit eddig – jól eltávolodva – figyelmen kívül hagyhatott. Aki pedig önmaga jobb megismerése felé tett lépéseket, azt ezen a belső ösvényen érhetik meglepetések.
Felfokozott lelkiállapotban élünk, és ez aztán valóban globális, az egész bolygót, az egész emberiséget érintő állapot. Eddig mindig megoldást jelenthetett, ha kerestünk valakit, aki nem érintett a témában, amely bennünket elnyelt, és aki így, kívülről, tudott segíteni. Most ilyen embert nem találhatunk. Mindenki érintett. Nincs minta, hogy mit kellene tenni, mert „ilyen még nem volt”. Legalábbis ismert történelmünk anyagában nem találunk ilyet.
Természetes vágy, hogy mindenki keresi a megoldást, a receptet, hogy miként kellene ezt jól csinálni. A mai kor embere amúgy is receptet keres mindenre. Sütemény, barkácsolás, önfejlesztés, házipatika… valaki mondja meg a tutit, lééééécciiii! Gondolkozni, ötletelni, kreatívkodni, próbálkozni nem annyira divatos – bár azért vannak még sokan, akik efféle ódivatú eszközökkel is élnek. De például csak a hangulata kedvéért elolvasni egy szépirodalmi művet… ez már igazán kevesek számára jelent valamit.
Recept helyett én csak növelem most egy picit a zűrzavart, és felhívom figyelmedet még egy meglepetésre. Amikor az önmegismerés rögös útjára lépünk, kimondatlanul úgy képzeljük, hogy az a valaki, akik vagyunk, stabil, fix, változatlan. Igaz, hogy vannak olyan szlogenek, hogy „csak a változás állandó”, meg hogy „folyamatosan változunk”, de ezeket legtöbbször csak úgy mondjuk, mert így szokás. Ehelyett az van bennünk (általában, természetesen innen is puszi a kivételeknek!), hogy az önismereti munka, az önmegismerés azt jelenti, hogy „vagyok valamilyen, és jól odamegyek magamhoz és jól megismerem azt, aki és amilyen vagyok”.
No mármost, ez nagyon nem így van.
Minden lépés, amelyet önmagad – és karantén-társaid – megismerése irányába teszel, egyben változást is idéz elő benned. Megtudsz valamit, felnyílik a szemed valamire – és máris más ember lettél, mint aki akkor voltál, amikor ez még nem történt meg. Haladsz előre, mégsem érsz el a szivárvány tövéhez, mert egyre újabb és újabb dolgokat tudsz meg, s ezek visszahatnak rád és megváltoztatnak. S aztán ezt a változást is fel és meg kell ismerned.
A karantén-meglepetés nem csupán az, hogy mi mindent látsz meg önmagadban és másokban így, hogy nem tudod többé nem-észrevenni ezeket. Az igazi meglepetés az a változás, ami lezajlik benned, az, hogy hogyan és mivé formál át mindaz, amire elkezdesz rálátni. Bármilyen nehéz is megélni ezt az időszakot, minden kínja mellett soha korábban nem tapasztalt lehetőséget is jelent ez a helyzet arra, hogy megismerd, és ez által a megismerés által alakítsd magad. Ez természetesen azokkal is megtörténik, akik minderről tudomást sem vesznek. Ha tudatosítod magadban, akkor viszont nem csak úgy „lesz valahogy”, és „leszel valamilyen”. Akkor már a kezedben az irányítás. Úgy pedig könnyebb ezt az időszakot átvészelni és gazdagodni a krízisből.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
