Nővel aludni

Van az a mindig visszasírós emlék a gyerekkorból. Az éjszaka peremén ágyból kikelős, ijedt, lefagyott szívű, mikor úgy éreztük, átlépett fölöttünk egy szörny, aminek szemében véres repedéseket vágott a hajnali szél. Ránk tört a hirtelen reszketés, szomorú borzongás, a hideg barátságtalan ölelése. És akkor eszünkbe jutott anyánk a hálószobában. Vacogva léptünk be, „mi van, miért nem alszol fiam?” A kérdés, amire soha nem volt válasz. Csak fölhajtott takaró, meleg oltalom, zuhanás az ölelésbe.

Később aztán együtt fölriadni egy nővel az éjszaka közepén, a megnyugodva venni észre, hogy ő sem alszik. Talán mert nem tud, talán mert nem akar, hogy ne maradjak magamra a démonaimmal. Kicsit beszélgetni, felváltva kimenni, molyolni a párnával, egymásba kapaszkodni, visszaaludni, békében lenni, csak akkor riadni kicsit, mikor a másik valami ködlő álomban megrándul, de ettől is csak megnyugodni, hogy ott van, hogy vele vagyunk, hogy nemsokára az asztal fölött mosolygunk a kávégőzben.

Védeni, védelmezni, kislányunk haját simogatni és azon töprengeni, hogy a szeretetnek van-e nagyobb foka, mint az, hogy mérlegelés nélkül védenénk meg a hozzánk bújó csöppséget, akár az életünk árán is. Hogy nem lenne megtorpanás, végigpörgetése a lehetségesnek és a lehetetlennek, csak egy azonnali, lelki és testi reflexből jövő cselekvés, ha kell, halálig.

Végül egyedül, azt hazudva, hogy kényelmes, hogy legalább nem zavarunk senkit, hogy nyugodtan kiülhetünk a konyhába éjjel és beleszagolhatunk egy könyv lapjai közé. Szeretni a magányt, a konyhában idegesen keresgélni a mosatlan edények között, remegő kézzel meginni egy pohár vizet, a pohár üvegén látni az arcunkat. És nem ijedni meg. Mert azzal biztat minden éjjel minket az Isten, hogy nincs is mitől félni…

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 × 4 =

hirdetés