Olvasóink kedvenc verseiből válogattunk a költészet világnapján

Közel száz komment érkezett az alábbi Facebook bejegyzésünkre

Március 21. a költészet világnapja. Ennek apropóján válogattunk olvasóink kedvenc költeményeiből. 

Weöres Sándor: Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm — csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg — épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

***

Ady Endre: A perc-emberkék után

Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek –
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém –
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

***

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

***

Dsida Jenő: Az öreg óra énekel

 
Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.
 
Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak…
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, –
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.
 
Olyankor vár még némi gond rám,
Mikor bejön a nagyanyó,
Leül elémbe alkony-órán,
– Haja fehérlő, mint a hó, –
Felnéz reám bágyadt szemével:
“Mesélj, no, szépen valamit!”
S én sorba veszem halk mesével
Az eltünt évek napjait.
 
Hej, más volt hajdan, ötven éve!
Hej, az volt ám a szép idő!
Termett a bor, a búzakéve,
Volt búcsú, névnap, esküvő!
Más voltál te is nagyanyóka:
Szemed ragyogott, mint a nap,
Ajkadon csengett, sírt a nóta,
Virág fonta be hajadat.
 
Egy napsugaras délutánon
Itt álltál te s a vőlegény…
Első szerelem – első álom…
Az első csókot láttam én.
Az évek lassan szálldogáltak,
Lassan benépesült a ház –
Sugara múltán ötven nyárnak
Az ifjú tábor hol tanyáz?
 
A gonosz idő hogyan őröl:
Aki víg volt, most szomorú.
Temetés lett az esküvőből,
Virágfüzérből koszorú;
Meghaltak mind, és eltemettük,
Ketten mar adtunk: te, meg én –
S el-elgondolkodunk felettük
A szürke alkony idején.
 
Az én sorsom is más volt hajdan,
Mig ifjú voltam és vidám:
Sok cifra betű fénylett rajtam,
Csupa öröm volt nézni rám.
Ma már a gépem csupa rozsda,
Súrlódnak benn a kerekek,
Aranyozásom rég lekopva
S az elmúlásról ketyegek.
 
Nem is marad meg semmi, senki,
Meghal a szív, a dal s a száj. –
Hogy nékem kell ezt elzengeni,
Öreg szívemnek jaj, be fáj!
Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
Meghalok szépen teveled…
Elröppen egy perc… kettő… három…
Csak ketyegek, csak ketyegek…
 
***

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet 

Tanuld meg ezt a versemet
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tiéd, kölcsönveszik,
Hegyeshalomnál elszedik,
A közkönyvtárban elvesztik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég-
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv sem lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet ,akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriából szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz ,hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed ,
az embert leöld s megegyed-
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elhagyott,
mihelyest a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet , hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még ,míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reám
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet!

***

Babits Mihály: In Horatium

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
örök cseréjükért hálásak,
halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Így nem is él soha,
mi soha meg nem halt. Halálnak
köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s “nem lépsz be kétszer egy patakba”,
így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre termett,
hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.

***

Váci Mihály: Eső a homokra

Használni akartam – nem tündökölni,
sem esztétikák rangsorát pörölni.
A halhatatlan szent tülekedésben
lemaradtam – a startnál már lekéstem.
Ezért a pályát messze elkerültem,
a robotoló tömegbe merültem,
és dolgoztam hajnaltól éjszakáig,
a gondolat míg csonton átvilágít,
s míg csillagok közt kószált annyi bajnok,
– gürcöltem, mint egy elnyűtt hivatalnok.
Nem restelltem leszállni a keresztről,
ha egy paraszt kérvénnyel keresett föl;
s két megváltó ihlet közti szünetben
értekezleten szóltam – bár ügyetlen.

Nem hittem én az elnyomott zsenikben: –
ki tenni akart – az tehetett itten!
– Volt mit! Mert volt kereszt is, hogy reája
feszüljön vagy meggörnyedjen alája.
Volt pokol is – megjárni mindazoknak,
kik nemcsak vonakodva tusakodtak,
fennszóval áhítva a pokoljárást,
vigyázva: – maguk semmibe ne ártsák.

Volt itt dolog, nagy ügy, kárhozat annyi!
Lett volna – volt! – miért élni, meghalni.
Voltak milliók – elhagyva ügyükben –
kikért élhettünk volna vert hitünkben.
Volt pálya, ügy, elhívó kötelesség,
biztató kor – közülünk várva hősét.
Ez az idő se nyújtott kevesebbet,
csak mi – fiai, voltunk kevesebbek:
– bősz nagyravágyók: – lesve a csodákat:
nem tettük azt, amiből csoda válhat.

Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna
kitartó, csendes, hű forradalomban
élni: – szeretni, hinni a világot;
tenni valamit, mivel besugárzod;
melegítni: – telet a gyertya lángja;
szelídítni: – aszályt a szik virága;
rázni a világot: – szellő az erdőt;
kérlelve biztatni: – karsztot a felhők;
lázadni – úgy, hogy magadat naponta
feláldozod, ha mégoly kis dologra;
ellenszegülni: másképp nem? – parányi
toporzékoló ügy nyergébe szállni;
osztani magad: – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni – hogy magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot,
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra,
s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:
– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!

Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna
élni: – lehetetlent ostromolva,
hát próbálom önvesztő szerelemben
mi együtt – nem lett volna lehetetlen.

 

 
 
 
 
hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

négy × öt =

hirdetés