Önátadás vagy önfeladás? Nagyon nem mindegy!

Önátadás. Önfeladás. Ez is két olyan kifejezés, amelyeket sokan egymás szinonimáiként használnak, nem gondolva arra, hogy két különböző szó létjogosultságát rengeteg esetben épp a különböző tartalom adja.

Önátadás kapcsán leginkább vallási témájú írásokat találhatunk, amelyek az Istennek történő önátadásról szólnak. De azután – kicsit mélyebbre ásva – előkerülnek a „földi” helyzetek, kapcsolatok, amelyekben dönthetünk az önátadás mellett, ezzel egy más dimenzióba emelve az adott helyzetet és kapcsolatot.

Az önfeladásnak valahol helyből van egy negatív felhangja. Itt tenném hozzá, hogy ebben a cikkben úgyszólván önkényesen „osztom le” a szerepeket, és két, egymástól igencsak eltérő minőséget jelezve ezzel a két szóval. Ha neked ellenedre van az én verzióm, akkor bátran nevezd át a magad számára őket. A lényeg a két minőség.

Az önfeladás mindig valamiféle veszteséget jelent.

Adok magamból, adom akár az egészet, ám a „vevő” azzal, hogy elfogadja (sőt, megköveteli, elragadja…), engem megrövidít, megcsonkít. Feladok ezt, feladok azt: az álmaimat, az időm feletti rendelkezést, akár a saját testem feletti rendelkezést, akár a saját legbensőbb gondolataimat. S azok akkor nincsenek többé. Aki ezt az adást veszi, úgy veszi, hogy nekem nem marad. Véges minőség ez, olyan, mint az egy szem parkolóhely: vagy a tied, vagy az enyém, egyéb lehetőség nincs. Aki önfeladást gyakorol, az veszít önmagából.

Ha összekeverjük az önfeladást az önátadással, akkor például a régi párkapcsolati „oktatóirodalom” azon passzusait, mint hogy „a női minőség a nő önátadása a kapcsolatban”, dobjuk is sutba azonnal, mert hát miféle jó az, amibe nekünk bele kell pusztulni? Ha ugyanis feladom magam, akkor én már magamnak nem maradtam. E ponton jutunk el az ál-paradoxonhoz: hogyan adjam át magam neked, ha én már nem vagyok magamnak? Akkor már nincs mit adnom! S mivel a kapcsolat nem egyszeri alkalom, hanem egy folyamat, paradoxnak tűnő helyzet áll elő: ha megteszem (az önfeladást), akkor nem tehetem meg (ugyanazt), hiszen már nincs meg az, amit adhatnék.

S hogy miért csak ál-paradoxon mindez? Épp azért, mert

az önátadás egy teljesen más történet. Amikor átadod magad valamilyen örömteli helyzetnek, például nyáron elmerülsz egy szép tó vagy a tenger hűsítő habjaiba, vagy épp gondolattalanul élvezel egy finom gyümölcsöt, hogy a tizennyolcas karikát igénylő témákat ne is említsem, akkor… nos, akkor önátadást gyakorolsz. Teljes lényeddel részt veszel az eseményekben, nem csak úgy félszemmel-félszívvel, közben másra gondolva.

S milyen meglepő, nemhogy nem veszítettél magadból semmit, hanem épp az önátadás által, még gazdagodtál is. Ekkor az önátadás által egyrészt megmaradsz egészben, másrészt még kapsz is hozzá, tehát több leszel.

Ugye mennyire ég és föld a két fogalom? No persze könnyű ezeket a hasonlatokat alkalmazni, tengertől a vaníliafagylaltig… de mi a helyzet az emberi kapcsolatainkkal? Konkrétan a párkapcsolattal? Mert könnyű átadni magunkat a tengernek, a fagyinak, aki vallásos úton jár, annak Istennek (jó, tudom, ez nem mindenkinek könnyű, de még azért elképzelhető)… no de egy másik embernek és a vele való kapcsolatnak?!

A tengerben, a fagyiban és Istenben egy közös vonás mindenképp akad: ők nem akarnak tőled-belőled semmit, legalábbis a „szükség” szintjén semmiképp. A tengernek semmi szüksége arra, hogy megmártózz benne, a fagyinak – ha lenne tudata – teljesen mindegy volna, ki eszi meg, megeszi-e, vagy elolvad csendesen. És Isten sem „szenved” hiányt azzal, bármelyik vallás istenképét idézzük fel, ha valaki nem gyakorol vele szemben önátadást.

Kapcsolataink viszont, legalább részlegesen, szükségalapúak. Egy közös projekt, ami akár egy komplett közös élet is lehet, szükségalapú. Ott bele kell tenni ezt-azt. És mivel nem lehet egyszerre északnak is menni meg délfelé is indulni, valamit nyilván fel is kell adni – legalábbis elsőre ezt hihetnénk.

Ám nagyon nem mindegy, hogy feladunk valamit önmagunkból, vagy választást teszünk, önmagunk integritását megőrizve, sőt, önmagunk egésze alapján döntve. S a választással egyidejűleg nem választunk más egyebet.

És nagyon nem mindegy, hogy az a másik ember, akivel kapcsolódunk, mit vár el tőlünk, illetve mit vált ki belőlünk. A következő cikkben a kapcsolaton belüli önfeladás és önátadás alapvető különbségeit járjuk körül.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő × 4 =

hirdetés