Önátadás, önfeladás. Miképpen nyilvánulnak meg ezek a minőségek a párkapcsolatban?
Az előző cikkben felvázoltuk az önfeladás és az önátadás két különböző minőségét. Most merüljünk el egy kicsit mélyebben a konkrétumokban. Nézzük meg, miképpen nyilvánulnak meg ezek a minőségek a párkapcsolatban.
Hogy miért épp a párkapcsolatot cincáljuk elő, bármilyen fontos téma kerül az asztalra? Hiszen annyi, de annyi minden van még, amiről szót ejthetnénk! Nos, hogy más szerzők miért ide fókuszálnak, azt nem tudom, de úgy hiszem, időszerű e ponton a saját szempontjaimat feltárni. A szülő-gyermek kapcsolat bonthatatlan, abból nincs másik. Akkor sem, ha válás, halál, harag, bármi elválaszt a felszínen, a szüleink és a gyerekeink azok, akik. Beleszülettünk ezekbe a szerepeinkbe, nem választhatunk másik embert egyik pozícióba sem. Munkatársak, szomszédok: több van belőlük egyidejűleg, részleges a kapcsolódásunk, és viszonylag könnyen lecserélhetőek – ha mást nem, úgy, hogy vesszük a sátorfánkat, és otthagyjuk az egész bandát. Haverok: felszínes kapcsolódás, sokszor még a munkatársinál is részlegesebb. S életünk többi részéhez semmi közük. Barátok (az igaziak): bármily közel is álljanak hozzánk, nem egymásra és egymás által építjük az életünket. Tehát
a párunk az, akivel – ha úgy igazán együtt élünk – olyan kapcsolódás van, ami a teljes lényünket igényli. Ráadásul – általában – kizárólagos a kapcsolat, legalábbis a mi monogám kultúránkban. Ezt maga a „pár” szó is jelzi. Egy pár az kettő darab. Pont. Az alternatív verziókba nem megyek bele, nézzük inkább az önfeladás és az önátadás különbségeit ebben a speciális, életünkben meghatározó erejű kapcsolódásban.
Honnan tudhatod, hogy önfeladást vagy önátadást művelsz a kapcsolatodban?
Az érzéseid nem hazudnak – amennyiben még hajlandó vagy érezni őket. Fáradtabb vagy, ha együtt vagytok? Úgy érzed, akkor vagy igazán jól, ha a „kedves” a láthatáron sincs? Ajjaj! Nézz körül, mit nem tehetsz meg, amit megtehetnél, ha ő nem lenne a párod. Hol kell olyasmit megtagadnod önmagadból, ami pedig a lényed része, amivel együtt vagy (lennél) teljes és kerek egész? Mit kell feladnod, amit – ha ezt megteszed – kevesebb és szegényebb leszel?
Kapcsolatokban igen széles skálán tudnak ezek az önfeladott dolgok elhelyezkedni. Van, aki rákényszerül egy olyan napirendre, ami tőle idegen, azért, mert a partnere elvárja, hogy az ő ritmusa, az ő „órajele” szerint teljen a nap. Van, akinek a partnere határozza meg, ellentmondást nem tűrve, a külsejét, és ez ütközik a saját belső vágyával. Például a férj ragaszkodik a hosszú hajhoz, mert az olyan „nőies”, a feleség pedig szeretne egy könnyű, felnyírt nyári frizurát, de akkora balhé lenne belőle, hogy inkább szóba sem hozza. Van, akinek „parancsra” vallást kell váltania. Van, akinek pártállásában vagy egyéb gondolataiban kell megtagadnia a saját útját, mert a párja mást követel tőle. Van, aki kedvenc hobbijának nem hódolhat, mert „az én párom ne foglalkozzon ilyen hülyeséggel!”.
Ebből következik, hogy az önátadásra a partnernek méltónak és alkalmasnak kell lennie. Úgy kell „működnie”, hogy ha átadod magad neki, akkor mégis megmaradj magadnak, hogy folyamatosan legyen mit átadnod. Ha nem ez történik, akkor az az ember nem méltó és nem alkalmas. És neked is ilyen embernek kell lenned, te sem csonkíthatod meg őt azzal, hogy önfeladásra kényszeríted. Ezért olyan nehéz ügy a párkapcsolat.
És régen sem volt ez a rész olyan fényes és ragyogó, a holtomiglan-kapcsolatok nem voltak mindig boldogok (sőt!). Nagy munka vár ránk, akik olyan korban élünk, hogy választhatjuk a távozást is, ha a másik út az önfeladás pusztítása volna.
Tudnunk kell, kísérleti fázisban járunk. Még meg kell születnie néhány generációnak, mire kikristályosodik és tömegesen elterjed az önátadás minősége a kapcsolatokban, kiszorítva a fogcsikorgatásos önfeladást. Most még az is feladat, hogy felismerjük, és igazán átéljük, mennyire igaz, hogy kettőn áll a vásár. S hogy ennek nem csak követelés-oldala van, hanem mélységes önvizsgálatot (és fejlődést) is igényel részünkről, hiszen nekünk magunknak is az önátadást kell támogatnunk a párunkban, nem pedig az önfeladást erőltetni.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.