Önérvényesítés és együttműködés. Az agresszív versengéstől a problémamegoldó kommunikációig. Melyik típusba tartozol?

Tréningeken sokszor lerágott csont az ún. Thomas-Kilmann-féle tipológia. Afféle állatorvosi ló ez, amivel egyébként kiválóan lehet szemléltetni a konfliktuskezelés és aztán az asszertivitás alapjait. Két tengelyen: önérvényesítés+együttműködés vonatkozásban mindenki besorolhatja, hova is tartozik a legtöbb élethelyzetében.

1. Versengő (magas önérvényesítés – alacsony együttműködés)

2. Alkalmazkodó (alacsony önérvényesítés – magas együttműködés)

3. Kompromisszumkereső (közepes önérvényesítés – közepes együttműködés)

4. Elkerülő (alacsony önérvényesítés – alacsony együttműködés)

5. Problémamegoldó (magas önérvényesítés – magas együttműködés)

Részletesen az alábbi linken teszt és pontos definíciók is elérhetők >>

A tipológiákkal az a baj, sokszor hevesen bólogatunk, amikor olvasunk róla és adnak eligazodást az egyszerűsítésük révén a világról, de a gyakorlatban alkalmazni már lényegesen nehezebb, hiszen elméletiek maradhatnak. Épp ezért annak járjunk utána, az egyes típusok milyen mondataikról ismerhetőek fel. Ezeket meghallva egy értekezlet, megbeszélés, találkozó alkalmával a másikhoz való kapcsolódás könnyebbé válik. A tét pedig hatalmas, hiszen szeretnénk elkerülni a holtpontokat, vakvágányokat, vagy csak egyszerűen nem szeretnénk, ha véget nem érő macska-egér harc kezdődne már megint.

Versengő/Agresszív

Általában eléri, amit akar, de csak ez számít. A fontos az ő érdeke, az ár, ha mi fizetjük és nem neki kell, nem lényeges. A szándékait egyértelműen keresztülnyomja és érvényesíti a másik személy rovására. Viszi-viszi-viszi, ami neki „jár”. Alapvetően hatalomorientált eljárás, a személy bármely befolyásolási módot latba vet, mindent megmozgat. Számára a cél szentesíti az eszközt.

Néhány tipikus mondata:

– Változatlanul az a véleményem! [Magyarán köti az ebet a karóhoz.]
– Ahogy mondtam, a legésszerűbb, hogy…
– Biztos vagyok benne, hogy az én megoldásom a legjobb…
– Jobban tennéd, ha… [Burkolt fenyegetés, agresszív jelek. Sajnos sokszor megvannak az eszközei is, hogy a fenyegetést beváltsa. A bosszúállás egy extrémebb eset.]
– Tedd, amit mondtam, tedd, ahogy mondtam.
– Én vagyok a főnök, ez pedig egy munkahely./Én vagyok a szülő, amíg az én asztalomnál ülsz…

Alkalmazkodó

A konfrontációba nem megy bele, inkább a saját érdekei sérüljenek. Sokszor nem is lát más utat, csak az eddig megszokott lehetőségeket.

Jellegzetes mondatok:

– Egyetértek veled.
– Kész vagyok elfogadni.
– Belátom, igazad van.
– Valóban neked volt igazad.
– Úgy teszem, ahogy mondod.
– Nyilvánvaló, hát nem akarlak megbántani, tudod jól. Csak gondoltam,… de végül is meggyőztél. Én is így látom.

Kompromisszumkereső

Számára mindennek ára van. Valamit valamiért. Ez a szemlélet azonban extrém esetben annyira a vérévé válik, hogy addig – paradox módon – nem nyugszik, amíg a kompromisszumokkal járó kicsit rossz szájíz ki nem alakul mindkét félben.

Klasszikus mondatai:

– Fifty-fifty!
– Elfogadom, hogy X, ha te elfogadod, hogy Y.
– Találjunk megoldást félúton.
– Elégedjünk meg azzal, hogy…
– Nem lehet mindent, legyen ennyi is elég.
– Hajlandó vagyok, ha te….

Elkerülő

Két altípus is megkülönböztethető. Egyikük kivonja magát mindennemű felelősség alól. Ő csak úgy szimplán megvan. Nem történik vele soha semmi különös. A másik ezt még elképesztő destruktív panaszáradattal egészíti ki.

Mondataik lehetnek:

– Ez nem az én asztalom.
– Nem is tudom.
– Még nincs véleményem.
– Ezért nem vállalhatom a felelősséget!
– Erre nem vagyok felhatalmazva, nem az én hatáskörömbe tartozik.
– Hagyjuk ezt, miért kell ezzel egyáltalán foglalkozni?
– Be se jövök.
– Beszéljünk róla később.
– Jaj, minek ülünk itt ilyenkor, bezzeg…
– Nem értem a kérdést.
– Nem világos az álláspontod, elmondanád még egyszer?

Problémamegoldó

Képes a szempontváltásra és előszeretettel gyakorolja is azt. Látja a másik felet, önmagát, és ami talán a legfontosabb, a kettejük és a szituáció teljes kontextusát. Mind racionálisan, mind érzelmileg jelen van és figyeli a másikat. Azt képviseli, ő is rendben van, és a másik is, még akkor is, ha nem értenek épp egyet. Számára Lincoln mondata mottó lehetne: „Én mindig azzal kezdek és nyerek meg egy vitát, hogy először keresek egy közös alapot, amiben egyetértünk.”

Előremutató mondatai konstruktívak:

– Nézzük meg együtt.
– Figyelj, álljunk meg, mit látunk.
– Te mit gondolsz erről?… (Később) Én úgy látom hogy…
– Vizsgáljuk meg közelebbről a problémát.
– Összegezzük, miben értünk egyet, és miben különbözik a véleményünk?
– Hogyan tudnánk megoldani vagy csak kezelni a kialakult helyzetet?
– Szerinted mi a lényege ennek, mi az alapvető probléma?

Egyik megközelítés sem jelent kizárólagosan rossz vagy mindenkor követendő viselkedést, mégis egy-egy fenti példa jól érzékelteti, milyen, mikor beszűkülünk egyetlen sablon szerint. Érdemes megvizsgálnunk és tetten érnünk uralkodó kommunikációs mintáink. Annak fényében a beavatkozás már könnyebb lesz. Benjamin Disraeli brit miniszterelnök klasszikus mondatát pedig érdemes újra és újra felidéznünk:

„Nem a körülmények teremtik az embert; az ember teremti a körülményeket.”

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.