Őrizd a boldogságod! Valentin-napi figyelmeztetés
Gondban vagyok. Hiszen Valentin-nap van, mi másról is szólhatna az aktuális írásom? Közben pedig nem tudom elhessegetni lelki szemeim elől a közelmúlt borzalmas híreit a párjukat, gyermekeiket kegyetlenül meggyilkoló „egyébként rendes” emberekről. Ráadásul egyik történetről eszembe jut a másik, arról a harmadik… Rengeteg tragédia, egészen rövid idő alatt. Nem mellesleg: egyetlen gyilkosság is túl sok!
Közben pedig Valentin-nap van. Szívek dobognak, lángolnak, repesnek az emberi keblekben, és szívek formálódnak marcipánból, kerámiából, virágokból, plüssből, lufiból, csokoládéból. Egymás iránti szerelmüket ünneplik a párok, és párjuk hiányát érzik fájóbban, mint más napokon, az egyedülállók.
Mi a közös a két csoportban, a szerelmesekben és a gyilkosokban? Annyi, és nem több, hogy mindannyian emberek. Most persze mondhatnánk, hogy ember és ember között nagyobb különbség tud lenni, mint például a gorilla és a papucsállatka között, és valóban: abból a szempontból, hogy ki mit hoz ki az életéből, óriási differenciák tudnak lenni. Mégis, ismétlem: a szerelmes is, a gyilkos is: ember.
Senki (de legalábbis kevesebben, mint ahányan így végzik) nem úgy indul neki az életnek, hogy gyilkos lesz, pláne nem saját párjának, gyermekének gyilkosa. A kapcsolatok kezdeti formálódásának idején sem azt ígérik egymásnak a leendő hitvesek, hogy majd jól pokollá fogják tenni egymás életét. Azok, akik most dobogó szívvel, izzadó tenyérrel nyújtják át kedvesüknek a piros-rózsaszín Valentin-napi ajándékukat, nem ábrándoznak tömegesen arról, hogy később majd kékre-zöldre verik a pillanatnyilag csodaszépnek látott, szívükbe gravírozott bájos arcocskát. A másik oldal sem álmodozik arról, hogy azokkal a formásan dagadó izmokkal mekkorát tud majd ütni az a drága ember a későbbiekben.
Ha most azt hiszed, gúnyolódom, tévedsz. Azok, akikről most a hírekben olvasol, jó eséllyel nem is olyan régen még maguk is virágot, bonbont, szívecskés plüssmacit adtak azoknak, akiknek gyilkosává lettek. Álltak meghatottan az oltár előtt, ölelték túlcsorduló szívvel újszülött gyermeküket. Azután valami történt, valami elromlott. Valószínűleg nem is „azután”, hanem jóval korábban. Csak épp lappangott a szörnyetegség a lelkükben. Felfogás kérdése, hogy a „betegség” fogalmát ki akarjuk-e terjeszteni erre az állapotra – bár ugye egészségesnek semmiképp sem mondható a dolog! – és teret engedve naiv csodavárásomnak, remélem, hogy akár betegség, akár más fogalom keretében, az erre felkent szakemberek valóban legjobb tudásuk szerint járnak el, s e „legjobb tudás” valóban ér is valamit.
Egyben bizonyos vagyok: akik gyilkossá lettek, valaha maguk is voltak ragyogó szemmel az élet csodái elé szaladó gyermekek, dobogó szívű szerelmesek. Gyermekként, ifjúként aligha tervezték, hogy saját családjukat fogják elpusztítani. Az önismeret minden korban a legnehezebb diszciplínák közé tartozott, mert épp önmagunkra van vakfoltunk. Már az jó hír, ha ezt belátjuk. Ha pedig teszünk is azért, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat, ha gyógyítjuk sérüléseinket, akkor… ez most fájdalmas lesz, de vállalom: lehet, hogy egy későbbi időben épp emiatt lesz eggyel kevesebb gyilkos a világban.
Valentin-napon nem volna illendő ilyen sötét képet festenem, igaz? Írhatnék a szerelemnek mindazon csodálatos ajándékairól, melyeket boldog párok megélnek. S e boldog párok csak legyintenének: ugyan, mit is mondhatna nekik bármiféle iromány, hiszen ők épp élik a csodát, minek is olvasgatnának róla?
S mégis, e sötét dolgok által szeretném megvilágítani azt, valójában mekkora áldás, ha most valakivel együtt ünnepelhetsz. Nézd meg jól a saját boldogságodat, saját örömödet! Nézd meg jól, ki és mi vagy most, amikor boldog vagy, amikor úgy nézel a párodra, s ő is úgy néz rád, hogy az maga a mennyország! Figyeld meg az érzést, és őrizd, mint egy kincset, tedd el nehezebb napokra.
Gondold át, hol van az a határ, amit soha, de SOHA nem léphetsz át a pároddal és a gyermekeddel szemben, akkor sem, ha később útjaitok szétválnak, akkor sem, ha olyat tesznek, ami neked nem tetszik, és akkor sem, ha piros hó esik zöld pelyhekben.
És ha valaha úgy éreznéd, e határ felé araszol lelkedben egy ébredező szörnyeteg, idézd fel a Valentin-nap érzését. Mindegy, hogy csoki, pezsgő, szál virág, akár csak egy hosszabb ölelés, egy ragyogó mosoly az emléked, idézd fel. Érezd újra, mert ezt is TE vagy, ez is TI vagytok. Kemény munkával, de lehettek mindig azok egymás számára, akik ma vagytok. Törekedjetek arra, hogy sose legyetek ennél kevesebbek.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
