Örökké gyermek
Amikor kisfiú voltam, bele sem mertem gondolni, hogy mit fogok majd érezni, amikor kisfiam lesz, mert akkor éppen azt éreztem, amit a kisfiúk éreznek. Azonos voltam velem. Aztán mindez valamikor, egy váratlanul mogorva pillanatban szétcsúszott, talán észre sem vettem. És attól kezdve egyre inkább kezdtem hasonlítani azokhoz a felnőttekhez, akik szomorúan, összehúzott gallérral kószáltak az utcákon.
Legbelül azonban kisfiú maradtam. Mert kisfiúnak, gyereknek lenni jó. Amikor még tiszták a szándékaid, tiszták az indulataid, és minden, ami jó benned, nem érdekből jó, hanem olyan természetes könnyedséggel, ahogy a hópelyhek táncolnak egymással.
Ha kisfiúként nézném a mostani önmagamat,
minden bizonnyal sokat mosolyognék.
Elnéző, csendes mosollyal, magam is megijedve, hogy gyermeki korom ellenére, milyen bölcsen tudom szemlélni ezt a kicsikét megfáradt, kappanhájat eresztett idősödő uracsot. Nem nyúznám fölösleges kérdésekkel, nem rángatnám az inge szélét, hogy ide is, meg oda is. Csak mennék utána és keresném azokat a pillanatokat, amikor hirtelen átfut rajtunk valami megismételhetetlen jó érzés, valami közös öröm. Talán csak meginnánk egy szörpöt, valami távoli napsütésben, de lenne még kicsike időnk és akkor körülöttünk és bennünk, egy pillanatra édesen kinyílna a világ. És egy villanásnyi időre talán azt gondolnánk, hogy ez a szeretet. Szeretnék apámmal lenni, de nem mondanám neki, és ő sem nekem, csak ülnénk csendben és nem is kellene semmit mondanunk.
Nézem magamat a tükörben, de a vonásaimban a kisfiút keresem, aki voltam és apámat, aki nem lehettem. És arra gondolok, hogy valójában az örök gyermeket keresem, ami segít minket élni. Mert valamennyi jó érzésünk és jó szándékunk a gyermek jó érzése és jó szándéka. Még, ha a tükörben éppen nem is ez látszik…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
