„Nem a körülmények teremtik az embert, az ember teremti a körülményeket.” A panaszkodás és a magyarázkodás zsákutcája

Mai gondolkodásunk fókuszában a váltás, változás, változtatás áll. Mi az a legsürgetőbb, legégetőbb ügy, amit szeretnél átírni?

Szakmai vágyad lenne? Esetleg pénzügyi gondjaidból szeretnél kikerülni? Vagy párkapcsolati kívánságaidra figyelnél? Netán anyósoddal, vagy épp főnököddel szeretnél egy kicsit jobb viszonyba kerülni? Esetleg éppen ellenkezőleg, nem kifelé hatna ez a titkos kívánság, hanem befelé, a saját változásoddal kapcsolatban?

Ha már itt tartunk! Milyen tulajdonságaid szeretnéd száműzni, de legalább is a padlásra vagy a pince mély zugába elraktározni, hogy ne is lásd, hiszen eleget volt már Veled és kísértett annyi esztendőn át!? Kicsit pozitívabban fogalmazva: miben lenne szükségszerű, hogy fejlődj, hogy erősödj? Melyik az a készségesed, képességet, karakterjegyed, ami saját magad végső terheként akadályoz személyes jövőd szebbé tételében?

Nem lesz egy hálás szerep, de mai gondolatkísérletünkben az a feladatom, hogy két nehéz kérdéssel konfrontáljalak, és adjak egy tükröt életedhez. Az egyik a panaszkodás, a másik a magyarázkodás csapdáját járja körül, végső soron pedig a felelősség problematikájába ütközik. Változás, változtatás ugyanis csak akkor lehetséges, ha kellő bátorsággal vagyunk képesek kimondani:

saját sorsunkért mi magunk vagyunk a felelősek.

Senki más, csak mi, csakis mi. Ahol vagyok, amim van, vagy amim nincs, amilyen vagyok az mind egytől egyig elsősorban bizony az én felelősségem, s nem mutogathatunk másra! Sokan morgolódunk az ilyen sarkos állításokon, hiszen pontosan tudjuk, az élet nem lehet csak fekete vagy fehér, így merő túlzás azt állítani, hogy amilyen vagyok, és ahol tartok, arról 100 százalékig én tehetek csupán. Elvégre mindannyiunknak megvan a kedvenc saját sátáni mumusa, ott lapul a zsebünkben a Nagy kifogás, ami magyarázatot ad esetlenségünkre, és adu ászként bármikor bevethető, hiszen igenis a környezet is felelős!

A kérdés azonban mégis ez:

(1) Mennyit panaszkodom nap mint nap, és nemcsak egy ilyen húsvéti ünnepnapon, hanem a szürke hétköznapok forgatagában éppúgy?

(2) Ezzel párhuzamosan pedig: Mennyit magyarázkodom?

Ha panaszkodom, akkor egy sajátos nézőpontot veszek fel. Ilyenkor a lélek arra figyel, amije nincs, amiből hiányt szenved, amiből nem adatott meg valami, következésképpen a fókuszban az áll, amim nincs, és nem az, amim van. Ha magyarázkodom, akkor a felelőtlenség bűvölete kezd rabságban tartani, elvégre nem én tehetek róla, hanem valaki vagy valami. A felelős nem én vagyok, hanem a főnököm, az anyám, az apám, az anyósom, a kollégám, a szomszédom, az unokatesóm, az ismerősöm, a barátom, a barátnőm, a férjem, a feleségem, a munkahelyem, a kormány, a társadalom, a kisebbség, az idegen, a krízis, a válság, végső soron a bárki vagy a bármi, de nem én!

S képzeljük csak el, milyen erős párost alkot, ha a magyarázkodás és a panaszkodás összefog, s együtt fejti ki mérgező hatását. S mindezt olyan alattomosan teszik, hogy észre sem vesszük, sok esetben abból áll már egy-egy baráti összejövetel, egy-egy családi ünnep, egy-egy könnyed csevej, hogy találkozunk, és kitesszük a másik elé ezt a sok-sok vádat, haragot, szomorúságot, s végén hozzátesszük, mi erről még csak nem is tehetünk. Ezt dobta a gép, nem volt szerencsém, nem szeret a Jóisten és így tovább. A másik pedig, miután meghallgatta sirámaink, elmondja a sajátját, hasonló felhanggal! Meddig lehet ezt tenni? Tulajdonképpen életfogytiglan, s így lesz az életből egy kötelező letöltendő börtön, ahol a falakat ráadásul mi magunk építettük.

A másik út ekképp az lehet, hogy nem magyarázkodunk és nem panaszkodunk, illetve legyünk realisták: kezdetben kevesebbet magyarázkodunk és kevesebbet panaszkodunk, vagyis a mindennapjaink váltakozó hangulatában mindenkor arra kezdünk figyelni, amink van, amit tudunk, ami jelen van, és vállaljuk a felelősséget, ott és ahol vagyok, amilyen vagyok, azért én vagyok a felelős. Amint kimondjuk ez utóbbit, a változás és változtatás útjára léphetünk, mert a kapu kinyílt, elvégre, amíg más a felelős, nem látunk belső lehetőséget a változásra, amikor azonban a hibát, a kudarcot, a ballépést magunknak tulajdonítjuk, akkor a felelősség nehéz érzésén túl rengeteg cselekvési energiát adhatunk magunknak, s ez szükséges a kezdeti lendület felvételéhez.

Összességében: merjük észrevenni saját működésünket, merjünk ránézni arra, amit életünkkel művelünk, és legalább a négy fal között egy-egy egyedüli, magányos pillanatban bevallani, hogy bizony már megint csak morgok, puffogok, picsogok, pampogok, duzzogok, hogy miért is nem sikerült úgy, ahogy korábban elképzeltem, és miért ez, és miért nem az? Emellett fedezzük fel saját kifogásunk aktuális helyzetünkben, s jusson eszünkbe Benjamin Disraeli, brit miniszterelnök gondolata:

„Nem a körülmények teremtik az embert; az ember teremti a körülményeket.”

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 × egy =

hirdetés