Párizsi utcabál

KÉP ALÁ ÍRÁS

Amikor már bepókosodtak a dolgok bennünk és körülöttünk, amikor már az utolsó erőnkkel kapaszkodunk fel a hajnal villamosára és nem látunk semmit, amit nézni érdemes, csak azt, hogy minket néznek furcsán, beesett arccal, hideg tekintettel a gyűlölet haramiái, akkor kell útra kelni. Mert egy idegen város, főként, ha azt Párizsnak hívják századok óta, a márványasztalra helyezett kicsi váza, amiben kígyózó derékkel forog egy szál rózsa a szélben, a rácsodálkozás hirtelen jött varázslatával még ad reményt a szép élethez.

Egy idegen városban az idegenségnek titkos illata van, és a szemek színe is csupa meglepetés, mintha újjászülettünk volna és most ismerkednénk a világgal. A világ azon apró kis csodáival amikért még érdemes élni és amiket idehaza már nem veszünk észre. Vagy mert elkoptak, vagy mert mi koptunk el.

Így volt ez a harmincas években is, vagy akkor még inkább így volt, és egy párizsi szűk utcából kilépve, hirtelen az arcunkba vágott a muzsikaszó, a tangóharmonikák édes hullámzása és föl sem foghattuk, hogy az utcán ölelkező párok miért így köszöntik a francia nemzeti ünnepet, egymásba kapaszkodva, ritmusosan lépkedve, forogva, férfi a nővel, nő a nővel, büszkén és boldogan.

Milyen izgalmas és kedves új impresszió, és mennyire távoli, fájdalmas az a csend, amikor megállunk otthon egy ködös utcában és a cigarettacsikket unottan egy pocsolyába dobjuk, aminek tükrében álmosan sikít a hold.

Fotó: Fortepan, 1930

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

15 − 1 =

hirdetés