Vigyázat, kátyúveszély! „Ha velem élsz, készülj fel a nagy zökkenőkre…” Era története
Era félt attól, hogy az emberek igazán megismerjék. Azt érezte, hogy sehol nem tud rendesen beilleszkedni, hogy még mások jelenlétében is elszigetelt. És mindig nehézséget okozott neki a párkapcsolat kialakítása is. Könnyebb volt egy kapcsolatból kilépnie, mint benne maradni. 32 évesen meg akarta végre érteni, hogy miért van ez így.
Szülei megtépázott, viharvert házasságából semmilyen használható mintát nem kapott. Anyja és apja felváltva használták ki a kislány szeretetét és lojalitását a maguk állóháborújában… Era egyik nap úgy érezte, hogy szükség van rá, másnap viszont azt, hogy levegőnek nézik, és semmibe veszik.
Évente egyszer anyja felkapta őt, elköltözött vele, aztán hetekig tartó feszültség után hazamentek, és minden épp úgy folytatódott, mint addig.
Era párkapcsolatai rendre fájdalmassá és komplikálttá váltak… Mert nem tudta, hogy milyen lehet egy tartós, egészséges, bensőséges kapcsolat egy másik emberrel – ahol van adás, elfogadás, tisztelet, problémamegoldás és békés kompromisszum. Ahol a vita nem jelenti a világ végét, mert megoldható, megbeszélhető. Era életében a kisebb hangulati döccenők is gyorsan nagy konfliktussá lettek, mert ilyenkor pánikba esett. Az elhagyástól való félelme mindig felülmúlta az eredeti problémát.
Rettegett a kiszámíthatatlanságtól és az elhagyástól, ezért képtelen volt a könnyedségre. Partnerei gyakran vágták azt a fejéhez, hogy irányításmániás, túl független, férfiasan önálló, és cseppet sem spontán.
Mivel gyerekként sosem volt beleszólása a dolgokba, Era valóban ugrott minden olyan változásra, amelyet nem tudott irányítani. Szülei következetlen érzelmeinek káoszában arra a következtetésre jutott, hogy csak önmagában bízhat. Olyan környezetben nőtt fel, amelyben soha nem tudta, hogy mit érezzen. Nem volt biztos abban, hogy éppen milyen reakció a rendjén való. Szabad-e gyűlölni az apját, amikor az anyjával acsarog? Vagy meg kell-e érteni az anyját, aki szeretőt tart, és a lányával hazudtat alibit magának? Era kislányként azt tanulta meg, hogy érdemesebb magában tartani az érzéseit.
Era új kapcsolatban van és ezt szeretné „jól csinálni”. Már érti a saját sebzett működését, és képes figyelmeztetni kedvesét a „kátyúveszélyre”.
Párja egy figyelmes és komoly fiú, aki Erával tervezi a jövőt. És persze eleinte meghökkent, amikor a lány az ő váratlan kedvességeitől méregbe gurult. A „hadd segítsek, hadd csináljam ezt meg neked, csak azért, mert szeretlek” gesztusok egyáltalán nem fértek bele Era számára az „értelmezhető keretbe”, ezért ahelyett, hogy elfogadta volna azokat, dühös lett. Era sokat dolgozott a sebezhetőségen, a bizalmon, az empátián és a kommunikáción.
Gyakran felteszi még magának az „ellenőrző kérdéseket”.
Mennyire vagyok hajlandó leengedni a korlátaimat?
Mennyire vagyok képes átérezni a társam érzéseit?
Szerethetőnek és elfogadhatónak tartom-e magam úgy, ahogy vagyok?
Képes vagyok-e nyíltan beszélni kapcsolatomban a fontos dolgokról?
Tekintettel vagyok-e a saját igényeimre?
Era tanulgatja, hogy valamennyi érzése rendben van, hogy ezek természetesek és normálisak. Kátyúk még mindig vannak, de Era már meg tudja magyarázni reakcióit, és a tengelytörést már elkerülik általa.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
