Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 4. rész
Így kezdődött: „nem kellett hosszan kutatni a neten, hogy rátaláljak a Rota Vicentinára (Fishremen’s Trail) Portugália délnyugati részén, végig az óceán partján. Ez lesz ám csak a nekem való túra!” A túranapló eddigi részei itt találhatók >>
4. nap – Mauvaise journée (Stromae)
Ráérősen indul a nap, kilenctől van reggeli, órákig olvasok az ágyban. Aztán nekiindulok, el a tegnapi erőd előtt, és tovább a Cabo de San Vicente, Európa sarka felé… a semmibe.
A körforgalomnál átsuhan az agyamon, mi lenne, ha simán csak átsétálnék az út mentén Vila do Bispoba, vagy ha busszal mennék, vagy ha el sem indultam volna. De semmi értelme a feltételes módnak, az itt és most van, a jelen, persze, hogy megyek tovább az utamon.
A táj egyre szürreálisabb, a szél egyre erősebb. Néztem tegnap előrejelzést, tudtam, hogy erős szél lesz, de hogy milyen órákon át 40-50 km/órás szélben bandukolni, azt akkor még nem. Tényleg semmi nincs itt, a szél mindent elfújt, legyalult már. bármerre nézek, csak kőgöröngyök, azokra vannak festve a túrajelek, sokkal sűrűbben, mint bárhol máshol az úton, jó ez, jeltől jelig megyek, nincs semmi más tájékozódási pont.
Mire a világítótoronyhoz érek, már 9 kilométert botladoztam a sziklák között, a szél lökdös, taszigál, csak ritkán abba az irányba, amerre menni szeretnék. Jól esne egy kávé, de minden zárva, a táskámból eszegetem a kesudiót, vigyázva, nehogy elfújja a szél.
Hát, ezt is láttam, ilyet is tapasztaltam. Valami rossz érzésem van, nem tudom megfogalmazni, de valami nem jó, furcsa, lehet hogy csak a szél zavar, nem tudom, inkább indulok tovább.
A táj egyre különösebb. Mintha a Marson lennék, legalábbis azt képzelem ilyennek. Tényleg nincs itt semmi. Lassan elkanyarodik az út a parttól, de nem lesz jobb, csak még unalmasabb. Nem akarom elhinni, hogy kilométereken át nincs SEMMI!
Ez volt mögöttem
Ez volt előttem
Néha felbukkannak útjelző táblák, 8 kilométerre van a következő strand… Mi van? Hogy jön ez ide? És én? Mit keresek én itt? Strand? 8 kilométer múlva? Ez az út nem is a strandhoz vezet. Furcsa ez az egész.
Nézem az applikációt, legalább azzal elszórakoztatom magam, hogy hány métert tettem meg, de az sem működik. Pedig az mindig, térerő nélkül is. Amikor már nagyon szenvedek, újraindítom, de nem indul. Az üzeneteim sem mennek el. Lám, tényleg itt a világvége.
Egyszercsak, mint egy gömb vaníliafagyi, a dombok közt feltűnik Vila do Bispo.
Egy pillanatra életre kel az app, azt a 3 kilométert már vígan lesétálom, és vanília fagyival kezdem a rekreációt. Szétnézve a városka (falu?) központjában arra jutok, jó lesz a jégkrém is a Lidlből. Meg akkor már vacsit is veszek ott. Micsoda Lidl ez, nem égnek a lámpák a vásárlótérben, félhomályban, a telefonokkal zseblámpázva találgatjuk, mit vegyünk. Még a jégkrémtől is elmegy a kedvem.
A szomszéd faluban lesz szállásom, mert itt már nem találtam, az 3 kilométer kitérő a túraútról, holnap vissza ugyanennyi, de ez van. Az app mintha megzavarodott volna, összevissza mutat mindent, de leginkább semmit, pedig arra számítottam, elnavigál a szállásomig, majd újratelepítem. Már nagyon szeretnék ott lenni, fáj a fejem ettől az erős széltől, mindenem csupa homok, zuhanyozni szeretnék, telefont tölteni, elég már ebből a napból. És még mindig itt ez a nyugtalanító érzés, hogy valami nincs rendben.
Nagy nehezen megtalálom a szállást, az app teljesen hasznavehetetlen, nem tudok bejutni a házba, csengő nincs, kopogok az ablakon, nincs itt senki. A telefonom 18%-on van, próbálok üzenni a tulajnak, látom, írt közben, elküldte a kapukódot, amivel be tudok jutni. Bepötyögöm, semmi. Újra beütöm, semmi. Nem az, hogy nem jó a kód, hanem mintha teljesen halott lenne az egész szerkezet. Közben odaparkol mellém egy nagyon ütöttkopott autóval egy rosszarcú, egy fogú pasas, és elszántan magyaráz portugálul. Fogalmam sincs, miről beszél, valami luzt mondogat, szerintem az a fény lehet, de hogy jön ez ide? Mutogat a rendőrlámpára, hogy luz, és akkor mi van? Nem értem. Rossz érzésem van, de az ember tudja a nevem, mondja nekem, hogy Éva, meg hogy minha filha, szerintem ez meg azt jelenti, hogy a lányom, olaszul legalábbis. Szeretném hinni, hogy arról beszél, hogy majd jön a lánya és beenged, valamit még mutogat, hogy mi van a lányával (?), eszik, vagy beszél, vagy az ujját nyalja. Egyre inkább rossz érzésem van, mondom az embernek, én itt leülök a kapu előtt és megvárom, míg ideér a lánya, még mindig szeretném hinni, hogy erről beszél, tök mindegy, mit mondok, úgysem érti. Mindenesetre elhajt.
Ülök az isten háta mögött egy kapu előtt a viharos szélben dideregve, a telefonom lemerült.
“Egyedül vagyok … kicsi vagyok … éhes vagyok – vakogta halkan, aztán mind hangosabban: Egyedül vagyok … kicsi vagyok … mit kell tennem? Éhes vagyok!”
Mindjárt.
Elsírom.
Magam.
Ezt ismerem. Igazából nincs baj, csak fáradt vagyok és éhes. Össze kell szednem magam, hogy gondolkodni tudjak, és megoldom ezt a helyzetet is. Fel kell töltenem a telefont, hogy kapcsolatba tudjak lépni a tulajjal.
Akkor irány a kocsma, kérek egy sangriat, megkérem, hogy tölthessem a telefont, 15 perc múlva minden ok.
A kocsma… én itt nem ülök le. Nagyon lepukkant, koszos, büdös, bent koromsötét van, na ennyire nem vagyok kétségbeesve.
Van ott valami étterem, mintha nyitva lenne… Vagy nem? Az ajtó nyitva, bemegyek, egy próbát megér. A pultos beszél angolul, így tudom meg, hogy áramszünet van egész Portugáliában és Spanyolországban és Franciaországban, nincs internet sem, ha fel is tudnám tölteni a mobilom, nem sokat érek vele. 5 nap, egy hét, ki tudja, mikor lesz áram megint…
Megköszönöm, de nem igazán fogom fel, amit mondott. Visszamegyek a kapuhoz, mint egy elkóborolt kutya, aki arra vár, hogy beengedjék. Megszólít egy szomszéd, hogy szerinte inkább menjek át a boltba, álljak be a sorba, egyesével engedik be az embereket, vegyek magamnak kaját pár napra. A bolt előtt állok, amikor a szállásadóm egy kombiból kiabál felém, hozott kulcsot, az elektromos kapu nem nyílik áram nélkül, kerít gyertyát, gyufát is, legyünk bizakodóak, reggel találkozunk.
Vissza a bolthoz, amikor beengednek, tétovázok, igyekszem 2 napra elegendő kalóriát bevásárolni, kóla, sós keksz, kesudió, szárazkolbász, alma. És akkor már azt a jégkrémet is. Egy úr a pokolban is, ugye.
Egyedül vagyok…kicsi vagyok…mit kell tennem?
Hányingerem van, reszketek.
Állok egy boutique szállás dizájn fürdőszobájában a zuhany alatt – amíg még van melegvíz – és zokogok.
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Folytatás következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
