Soha nem volt annyira jó, amit utólag annyira jónak álmodunk
A fotón a szerző látható
A cserépkályha ontotta a meleget az osztályteremben. A biztonság kedvéért a mellette álló robusztus ládából, még tett rá néhány lapát szenet a szomorú pedellus, kellett délutánra a kellemes bizsergés a napközis foglalkozások alatt. Jómagam már az utcán koslattam, szemembe húzva a nagymama által kötött sapkát, végigsétálva az ütött-kopott falak között, ahol már hosszú évek óta beállt a tél, befagyott az öröm, mint valami elhagyott erdei tó.
A Városi könyvtárhoz érve fölcaplattam a csigalépcsőn a padlástérben kialakított körablakos irodába, ledobtam a táskámat, odaléptem az írógépet ihletetten püfölő asszonyhoz, aki történetesen az édesanyám volt.
– Szia anyu!
– Mi volt az iskolában?
– Semmi.
– Feleltél?
– Nem.
– Megszidtak?
– Nem.
A szemközti asztalnál a könyvtárigazgató ült, rendezgette az iratokat az asztalon, mosolygott rám a bajusza alatt, rövid kérdésekkel és utasításokkal szakította félbe anyám lendületes önbíráskodását a billentyűkkel szemben.
Fodor Sándor kisiskolásként
Beszámolók, pénzügyi jelentések, káderlapok, jellemzések, diktálások, diktátumok, megfelelések és felelések, összefoglalók és mérlegek dohosodtak a szűk kis padlástérben, úgyhogy jobbnak láttam elkérni a kulcsot és lemenni az olvasóterembe. A hivatalos nyitásig volt még egy kis idő, elfoglalhattam a teljes hátsó traktust, ahol a polcokon az éppen aktuális heti- és napilapok dőltek hanyatt. Csend volt, sercegő fény és libegő meleg, és hirtelen elöntött az izgatott büszkeség, hogy hatalmam lehet a betűk és a képek fölött, kedvem szerint válogathatok az újságok között, nem kell szorongva várakoznom, amíg valaki végiglapozza kedvencemet, a Vaillant című képregény magazint.
Elégedetten dőltem tehát hátra a székben, és bámultam Teddy Ted, a vadnyugati regényhős markáns alakját. Akkor sem volt másképpen, mint a mostani kölyköknél, ahogy belelapoztam az újságba, minden bezárult körülöttem, a szőke férfi, aki pengő sarkantyúját lassú méltósággal csapkodta a Saloon padlójához éppen a pulthoz ért, italt rendelt, amit a csapos unottan csúsztatott eléje a simára ivott kocsmapulton. Tudtam, hogy keres valakit, az elmúlt héten már tűvé tett érte egy másik várost, és láttam a rajzon, hogy itt ül az ivóban az illető, kalapját a szemébe húzva, hátradőlve, hogy könnyebben kaphasson a revolvere után, ha úgy hozza a helyzet. Annyira mondtam volna, izgatottan oldalba bökve, hogy vigyázz Teddy, ott van a nagy tükör alatt, de mire kimondtam volna, Teddy a fölemelt pohár tükrében látta megcsillanni a gyűlölt arcot, és mielőtt segíthettem volna, egy gyors fordulattól pendült újból a sarkantyú, és a végzetes golyó átütötte a felpattanó férfi homlokát.
Sistergett a gyűlölet, a férfierő motorja és még évtizedek kellettek, mire rájöttem, hogy nem az a valódi férfi, aki tele van gyűlölettel, sokkal inkább az, aki szeretni képes.
Szóval, akkor sem volt ez másképpen. Kiszakadni, saját világot teremteni, átlépni egy másik térbe és időbe. Loppal levenni a polcról a Fotóművészet éppen aktuális évjáratát, és addig lapozgatni a megdermedt beszédes arcok és kifeszített pillanatok között, amíg szemembe nem vágott egy pőre szépség, egy omló, aláhulló, és az árnyékból játékosan előtűnő női mell, hogy végleg elveszítsem a teret, az időt és a valóságot.
Ne reménykedjünk tehát abban, hogy csak mai napság lépnek ki a zajos, szürke csendből a gyermekeink és hajolnak monitorok, telefon készülékek fölé.
Soha nem volt annyira jó, amit így utólag annyira jónak álmodunk. Mindig kellett egy kis menekülés…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
