Soha nem volt annyira jó, amit utólag annyira jónak álmodunk

A fotón a szerző látható

A cserépkályha ontotta a meleget az osztályteremben. A biztonság kedvéért a mellette álló robusztus ládából, még tett rá néhány lapát szenet a szomorú pedellus, kellett délutánra a kellemes bizsergés a napközis foglalkozások alatt. Jómagam már az utcán koslattam, szemembe húzva a nagymama által kötött sapkát, végigsétálva az ütött-kopott falak között, ahol már hosszú évek óta beállt a tél, befagyott az öröm, mint valami elhagyott erdei tó.

A Városi könyvtárhoz érve fölcaplattam a csigalépcsőn a padlástérben kialakított körablakos irodába, ledobtam a táskámat, odaléptem az írógépet ihletetten püfölő asszonyhoz, aki történetesen az édesanyám volt.

– Szia anyu!

– Mi volt az iskolában?

– Semmi.

– Feleltél?

– Nem.

– Megszidtak?

– Nem.

A szemközti asztalnál a könyvtárigazgató ült, rendezgette az iratokat az asztalon, mosolygott rám a bajusza alatt, rövid kérdésekkel és utasításokkal szakította félbe anyám lendületes önbíráskodását a billentyűkkel szemben.

Fodor Sándor kisiskolásként

Beszámolók, pénzügyi jelentések, káderlapok, jellemzések, diktálások, diktátumok, megfelelések és felelések, összefoglalók és mérlegek dohosodtak a szűk kis padlástérben, úgyhogy jobbnak láttam elkérni a kulcsot és lemenni az olvasóterembe. A hivatalos nyitásig volt még egy kis idő, elfoglalhattam a teljes hátsó traktust, ahol a polcokon az éppen aktuális heti- és napilapok dőltek hanyatt. Csend volt, sercegő fény és libegő meleg, és hirtelen elöntött az izgatott büszkeség, hogy hatalmam lehet a betűk és a képek fölött, kedvem szerint válogathatok az újságok között, nem kell szorongva várakoznom, amíg valaki végiglapozza kedvencemet, a Vaillant című képregény magazint.

Elégedetten dőltem tehát hátra a székben, és bámultam Teddy Ted, a vadnyugati regényhős markáns alakját. Akkor sem volt másképpen, mint a mostani kölyköknél, ahogy belelapoztam az újságba, minden bezárult körülöttem, a szőke férfi, aki pengő sarkantyúját lassú méltósággal csapkodta a Saloon padlójához éppen a pulthoz ért, italt rendelt, amit a csapos unottan csúsztatott eléje a simára ivott kocsmapulton. Tudtam, hogy keres valakit, az elmúlt héten már tűvé tett érte egy másik várost, és láttam a rajzon, hogy itt ül az ivóban az illető, kalapját a szemébe húzva, hátradőlve, hogy könnyebben kaphasson a revolvere után, ha úgy hozza a helyzet. Annyira mondtam volna, izgatottan oldalba bökve, hogy vigyázz Teddy, ott van a nagy tükör alatt, de mire kimondtam volna, Teddy a fölemelt pohár tükrében látta megcsillanni a gyűlölt arcot, és mielőtt segíthettem volna, egy gyors fordulattól pendült újból a sarkantyú, és a végzetes golyó átütötte a felpattanó férfi homlokát.

Sistergett a gyűlölet, a férfierő motorja és még évtizedek kellettek, mire rájöttem, hogy nem az a valódi férfi, aki tele van gyűlölettel, sokkal inkább az, aki szeretni képes.

Szóval, akkor sem volt ez másképpen. Kiszakadni, saját világot teremteni, átlépni egy másik térbe és időbe. Loppal levenni a polcról a Fotóművészet éppen aktuális évjáratát, és addig lapozgatni a megdermedt beszédes arcok és kifeszített pillanatok között, amíg szemembe nem vágott egy pőre szépség, egy omló, aláhulló, és az árnyékból játékosan előtűnő női mell, hogy végleg elveszítsem a teret, az időt és a valóságot.

Ne reménykedjünk tehát abban, hogy csak mai napság lépnek ki a zajos, szürke csendből a gyermekeink és hajolnak monitorok, telefon készülékek fölé.

Soha nem volt annyira jó, amit így utólag annyira jónak álmodunk. Mindig kellett egy kis menekülés…

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő + 2 =

hirdetés