Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet. Elmondjuk, miért vagyunk kénytelenek a sorozatot hét rész után megszakítani
Amikor először léptem be Piroska masszázsszalonjának ajtaján, mosolyogva nyújtotta felém a kezét, tekintete rögtön rabul ejtett. A szeme ezt üzente: „Gyere csak, jó helyen vagy, ismerjük egymást, hozd nyugodtan a bánatod, a fájdalmad, ha tudok, segítek”. Úgy néz rád, mint aki kérdez és vigasztal egyszerre, odafordul feléd, de közben a szeme tele történetekkel, nyílt mosolyát ezer keserű, fájdalmas szívdobbanás érlelte megértés lágyítja. Pici, vékony nő, hatalmas gyógyító energiákkal. Kivételes masszázs-terapeuta, érintése nyomán enyhül a fájdalom, oldódik a görcs, kisimulnak az izmok és egy kicsit a lélek gubancai is.
Piroska az egyik legbátrabb nő, akit ismerek. Félárva serdülőként kiharcolta, hogy elmehessen középiskolába. Férjes asszonyként a maga szerény eszközeivel küzdött keménykezű férjével, majd kivárva, hogy mindhárom gyermeke befejezze általános iskolai tanulmányait, volt bátorsága kilépni a számára fojtogatóvá vált életből, és egyedül, minden segítség nélkül új életet kezdeni egy idegen nagyvárosban.
Volt, hogy egyszerre három helyre járt dolgozni, hogy el tudja tartani négyüket, és még tanulni is tudjon, képezni magát egy jobb jövőre. „A semmiből valamire akart jutni.” Végigment az úton, amely újabb és újabb akadályokat tartogatott számára, miközben kevés segítő kéz nyúlt ki érte, hogy el ne bukjon. Minden nehézségből megerősödve jött ki, semmi nem tudta legyűrni, annyira erősen lobogott benne a késztetés, hogy elérje célját: a saját szenvedései árán elért tudatosság és lelkierő által segítséget nyújtani másoknak, a gyengéknek, az útjukat keresőknek.
A Sorsszelídítő c. életútkönyv gondolata is azért született meg benne, mert úgy érezte, saját, megpróbáltatásokkal teli története sokaknak adhat erőt és bátorítást ahhoz, hogy reménytelennek tűnő, nehéz helyzetükből kilépjenek.
Arra akarja biztatni a kiszolgáltatott, bántalmazott nőket, hogy bízzanak erejükben, váljanak képessé előbb önmaguk, majd pedig körülményeik megváltoztatására, sorsuk jobbra fordítására.
Tisztában van azzal, hogy ez egyeseknek óriási nehézség, mert borzasztó nehéz változtatni, változást előidézni. Bátorság kell átlépni bizonyos korlátokat, kilépni az ismerősen romboló rutinból, hogy helyet adhassunk az újnak, amiről csak halványan dereng, hogy valami jó fog kisülni belőle.
Piroska olyan környezetből jött, amelyben nem az egymás iránti megértés alakítja az emberek, a rokonok, a szomszédok közötti kapcsolatokat. Rengeteg eltitkolt neheztelés, fájdalom munkál a lelkekben, amit nem beszélnek ki, csak gyűlik, fortyog a mélyben, és időnként agresszivitásban, rosszindulatban tör ki, ahelyett, hogy az egyik fél csöndesen megkérdezné a másiktól: neked mi fáj? Te mit szeretnél?
Ritka vendég az őszinteség, nemcsak egymás között, de még önmagukkal szemben is. Aki pedig mégis kimondja, ami fáj, ami gyűlöletes és elviselhetetlen, azt mérgükben bolondokházába dugnák.
A képmutató közösség összezár és kiközösíti azt, aki fel meri lebbenteni a fátylat a szenvedésről, pedig az is közös, abból is kijut mindenkinek egyformán, de beszélni róla tilos. Olyan világ ez, ahol a női lét legalapvetőbb jelenségei tabuk, a férfiak nem találkozhatnak velük, még csak szó sem eshet róluk. És ahol szemrebbenés nélkül jár el az erős férfi keze, és csattan el a pofon bármiért, ami nem simul bele a helyi hagyományok szentesítette közmegegyezés hazug etikettjébe.
Piroska bátor volt, eljött abból a világból, és megteremtette itteni új világát, amiben szabadon él és segít másokat. Megszelídítette a sorsát, megszabadult nyomasztó terheitől, amelyekből erőt varázsolt magának.
Azt hitte, már elég szabad ahhoz, hogy őszintén átadhassa megélt történetéből leszűrt tapasztalatait, de tévedett.
Kiszakadt ugyan korábbi élete fizikai valóságából, a lelkek láthatatlan hálózata azonban még ma is fogva tartja. Nem emelhető ki a háló egyetlen pontja sem anélkül, hogy ne mozdulnának el a hozzá legközelebb eső szálak is. Szerettei nem akarnak részt venni különleges és bátor énfeltárásában. Nehéz számukra, hogy Piroska fájdalmas emlékei őket is szembenézésre késztethetik. Velük ellentétben ő felteszi a kérdést: nektek mi fáj? Ti mit szeretnétek? Ők azt felelik, csöndet. Némaságot, hallgatást. Ezért kell Piroskának elhallgatnia, ezért kell itt befejezni a történet elbeszélését.
Jóllehet tisztában vagyunk azzal, űrt fog hagyni maga után, hiszen sokan megszerették őt, sokan várták a folytatást hétről-hétre. Nekik megköszönjük eddigi érdeklődésüket és bízunk megértésükben, az Életszépítők Magazinnak pedig köszönjük, hogy befogadta könyvünket, és közlésre méltónak találta.
Résch Éva
***
Kedves Olvasók! Hatalmas lelkierő kell ahhoz, hogy valaki élete történetét kendőzetlen őszinteséggel fel merje vállalni a nyilvánosság előtt. Helyszínekkel, teljes neveket ugyan nem említve, mégis beazonosíthatóan. A megkeresést követően vállaltuk, hogy a Sorsszelídítő c. kötet anyagát szerkesztett formában (némileg feszesítve, a személyiségi jogokat tiszteletben tartva) heti részletekben közreadjuk.
A múlt heti rész közlése után azonban olyan események történtek, melyek nyomán kénytelenek voltunk döntést hozni: a sorozatot nem folytathatjuk, Piroska védelme, lelki nyugalma érdekében nem tehetünk másként. A hangsúly Piroskán van! A történetet nem szeretnénk megmásítani, sem annak a lényeges mozzanatait elhallgatni, az már nem a Sorsszelídítő lenne. Azt a félelem írná.
Őszintén kívánom azoknak, akik Piroska küzdelmes élettörténeten keresztül megszólítva érezik magukat, hogy találják meg lelki békéjüket, s legyenek képesek őszinte szeretettel fordulni egymáshoz. Piroskát a szeretet vezérelte, nem más – nem érdemel bántást.
Elnézést kérek az Olvasóktól, akik számítottak a folytatásra.
A nagy érdeklődésre való tekintettel fontosnak tartom elmondani azt is, hogy a Sorsszelídítő életútkönyv kereskedelmi forgalomban nem kapható, s nem is lesz ez másként – a könyv kis példányszámban készült egy szűk kör számára.
Mesterházy Mónika főszerkesztő
Az életútkönyvek létrehozása során megismerem a mesélők életének legfőbb tanulságait. Az én tanulságom a találkozásokból az, hogy ami megmarad legerőteljesebb érzésként hetven, nyolcvan év után, az az emberi kapcsolatokban rejlő kötés, a szeretteinkhez való ragaszkodás és felelősség, és az ezektől való búcsú szomorúsága. Fájdalmas vállalkozás megpróbálni összegezni egy életutat, gondolatban végig menni újból a nehézségeken, kudarcokon, de legalább olyan fájdalmas elbúcsúzni a varázslatot rejtő, boldog emlékektől is. Az emlékezés, a számadás és búcsúzás krónikásául szegődtem. Mégis, munkám során mindig rácsodálkozom, milyen magával ragadó és inspiráló a sorsát beteljesítő ember.
