Csak csókosoknak terem babér? Van a szakmai önbizalmad? Stratégiák és lelki beállítódás a munkaerőpiacon

Ha a statisztika felől közelítünk – mondta volt egykori tanárom –, akkor egy hangya szemszögéből nagyon nehéz megmondani, hogy lesz-e eső vagy nem. Mert hogyha telibe találja egy esőcsepp, akkor esik, ha nem találja, akkor nem esik. Végső soron munkaerőpiaci szempontból mi magunk vagyunk a hangyák. És nem azt kell megnézni, hogy mik a trendek, amiket követni kell, hanem hogy lelünk-e olyan módszert az adott munkaerőpiaci térben, amivel aztán egyről a kettőre, vagy épp ötről a hatra jutunk.

Számos technikát, praktikát, ötletet, eszközt lehet ugyanis találni, amivel majd mi lehetünk azok a szerencsések, akik lám-lám, révbe értek és sikerre vitték. Itt viszont nem az a kulcs, hogy az egyes példák tuti módszerek legyenek, amiket holnaptól használni kell mindenkinek, mert az sokkal inkább az adott személynek szól a megfelelő pillanatban, mint afféle sikereszköz.

A kérdés az, kapok-e indíttatást, inspirációt, motivációt, hogy kipróbáljak valamit, amit eddig nem tettem. Hiszen van másik út, tehetek mást, mint amit eddig tettem.

Fotó: monster.com

Úgyhogy beépítem ezt az új elképzelést, amiről korábban még sosem hallottam és ennek eredményeként az esélyét próbálom annak növelni, hogy, ha az első csatáról van szó, az interjúra való bejutásom nagyobb arányú legyen. Ha a második csatáról van szó, az interjún való jelenlétem jobban működjön. Ha pedig a munka megtartásáról, a harmadik csatáról beszélünk, akkor egész egyszerűen a munkaerőpiaci mindennapjaimat jobban tudjam kezelni, gördíteni, koordinálni. Ez a kulcs. Illetve ez az egyik kulcs.

Így a felelősségem nekem, mint egyénnek abban áll, hogy csak ad hoc módon keresek állást, vagy pedig mélyebbre megyek, és azt mondom, stratégiává építem az eddigi elképzeléseimet, plusz a felmerült fontos új információkat is felhasználom.

Ha mindez megvan, a második kulcs: cselekszem-e egyáltalán? Átviszem-e viselkedéses szintre az iménti elhatározást, és a változást a szokásaimban is megragadom.

Harmadik lényeges elem pedig az alapattitűd. Mit nevezhetünk alapattitűdnek? Mindannak az összességégét, ahogy világnézetemben látom, szemlélem, vizsgálom a munkaerőpiaci szereplőket, munkáltatókat és konkurens munkavállalókat, jobb esetben kollégákat, végül önmagamat, vagyis, ahogy viszonyulok hozzájuk. Fő kérdés, hogy ez egy fekete, sötét, zord kép, netán épp ellenkezőleg, őszintén el tudom hinni, hogy az egyénnek lehet esélye. És hogyha valaki, mondjuk a kollégák közül, talál egy munkát, akkor nem azt érzem, hogy „áááá, a mocsok elvette az én munkámat”, hanem hogy, „de jó neki! Ügyes volt, ez klassz”, hiszen annyi munkalehetőség van, hogy találok én majd is magamnak másikat.

Mert ott van ugyanis bennem egy belső bizonyosság, hogy szakmán belül fogok elhelyezkedni, elvégre jó szakembernek tartom magam, akinek van helye ezen a területen. És addig nem nyugszom, míg össze nem jön. Lehet, hogy kell ideig-óráig mást csinálnom, de addig minden követ megmozgatok, míg nem a saját szakmámmal foglalkozhatok. Vagy azt mondom, hogy aha, ez egy ellenséges világ, és csak gáncsoskodás van, és mindenki lenyomja a másikat. Bizony itt csak csókosoknak terem babér. És így tovább, és így tovább.

Utóbbi esetben, lássunk csodát, gyönyörű önbeteljesítő jóslatok következnek, vagyis a folyamat végére ki-ki igazolja a saját alapattitűdjét. Miért? Többek között azért, mert egy interjún a sorok között megbújik, hogy ki-ki milyen bekötéssel szemléli az életet és a világot. Ha az adott szférát teljesen elítéli, és látszik, hogy ez egy kényszermegoldás az életében, mert nem hisz benne, nem is hívják bizony vissza a második körre. Olykor sajnos még abban sem hisz, amit feltétlenül mond, mert szkeptikus és csak szerepet játszik.

A szerepjátszásnak nagy veszélyei vannak. Egy: vagy maszkká válik, és nagyon nem lesz jó hosszabb távon maszkokban élni. Kettő: nem fogom jól érezni magam a bőrömben, és pikk-pakk odébb fogok állni, ha tudok. De addig pokol lehet az életem.

Összességében a titok – ha épp titoknak akarjuk nevezni – a stratégia és a helyes attitűd. A stratégia könnyebben kialakítható. Az alapattitűd azonban nagyon-nagyon nehezen változtatható. De változtatható!

Az alapattitűd megváltoztatásához egy komolyabb lélektani beavatkozásra van szükség. Nem öt perc, nem három nap, nem két hónap. Évek kemény munkája lehet.

Vegyünk egy konkrét példát: nagyon nem mindegy, ha valaki világlátása okán elsősorban félelemből dolgozik a munkaerőpiacon, és azért teljesít napról napra, nehogy kirúgják. Azért robotol a mókuskerékben, nehogy rossz elbírálást kapjon, s nem azért, mert ő egy elkötelezett, elhivatott, eltökélt és motivált ember.

Eljöhet a pillanat, mikor megszűnik a félelem, és nincs többé hajszoltság, mert egy nyugodt, kiegyensúlyozott jövőbetekintéssel teszi már a dolgát, mert biztos abban, a helyén van. Belső bizonyosságot él meg, hogyha itt meg is szűnik a munka, semmi gond, mert talál másikat. Ugyanis kialakult egy olyan szakmai önbizalma, hogy ő bizony jó, sőt kiváló.

A jó szakemberekre pedig még mindig szükség van, adott esetben válság idején is. Kevés válságra jellemző, hogy egy adott területnek a 100%-át elbocsátják. Ez fajlagosan igen-igen ritka. A rosszmájúak nyilván a történelemből tudnak majd hozni esetleg egy-egy extra példát, de nem ez a jellemző. 50%-os leépítésről persze már hallottunk. Sőt, lehet 70-80% is. Azonban ha főhősünk saját foglalkozásának felső 10-20%-ba tartozik, akkor nem kell aggódnia. Megjegyzés: sokan elfelejtik, ha egy szakma felső X%-ban van valaki, akkor ez nem csak azt jelenti, hogy a szakmai nettó tudása kimagasló, hanem azt is jelenti egyben, a kiegészítő jártasságok, kompetenciák – divatosan: skillek – is felső kategóriások az esetében.

Azonban ezért a kiválóságért tennünk kell, nem is keveset. S az út során el fogunk-e bukni? El bizony. De az attitűd, mely bennünk munkál, bizony mindig mentsvár lehet. Az anekdota szerint Edisont kérdezte egy fiatal újságíró, amikor az 5000. kísérlete sem sikerült a villanykörtéjével:

„Mit szól ehhez az ötezer kudarchoz?” Mire a zseniális válasz: „Fiatalember, Ön nem érti az életet, én nem vallottam ötezerszer kudarcot. Találtam ötezer utat, ami nem működik.”

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.