Legendás szerelem. A nő, aki bálvánnyá tette Bob Dylan-t

Bob Dylan keresztbe vetett lábakkal, spukival a kezében ücsörög, csenevész lábszára kikandikál a jeans alól, prémes kabátját, siltes sapkáját is magán hagyta, hideg a tél New Yorkban, vagy talán a tulaj, a vele szemben ülő Lena Spencer nem fűtött még be rendesen a nevét viselő Caffe Lenába. A közöttük könyöklő lány félig olasz, félig amerikai nyugodt, szinte szunyókál, vagy csak leszállt a lelke szelíden az előtte kucorgó macska lelkéhez.

Fodor

Beszélgetnek, mint minden nap és minden este, lám, a tulajdonos beül a fiatalok közé, a gizda srác dalokat ír, nemrég lógott meg Minneapolisból, a Minnesotta Egyetemről, csupán azért változtatott úti célt és nem ment Chicagóba, hogy meglátogassa a kórházban nagy idolját Woody Guthrie-t. Azóta Greenwich Village folk kocsmáiban, klubjaiban lóg, olyanokban, mint a Gerde, és egy Marc Spoelstra nevű csávóval lép fel, ha beengedik a színpadra. A lány fura kis boszorkány, a szülei lelkes mozgalmárok, beléptek a kommunista pártba, ami azért New Yorkban nem ugyanaz, mint a pesti Fonógyár párt alapszervezetébe bezsuppolni. Az anya szerkesztője és rovat vezetője az amerikai L’Unita del Popolonak, az öreg Rotolo szicíliai művész ember, de beleáll a szakszervezeti önmegvalósításba, aztán amikor Suze Rotolo betölti a 14. évét, felköltözik az égbe, ahová Szicília kéksége hívja el.

A kép fagyos, sötét tónusú, mégis tele van melegséggel, tele van egymásra figyeléssel, ami semmiségnek tűnhet, de talán a legtöbb, ami naponta történhet velünk.
Három ember beszélget, egy asztalon heverő macska betölti a szívével a csendet, és alig néhány év múlva ez a húsz esztendős kölyök megváltoztatja a rock zenét, megváltoztatja azokat a nézőpontokat, amik alapján egy nemzedék szemléli a világot. Nagyobb bálvány lesz, mint Woody Guthrie, és soha többé nem ülhet le így a Caffe Lenában Suze Rotoloval, Lena Spencerrel és pláne nem a macskával.

Kicsivel később, 1963 februárjában, ugyancsak a Village-ben, a Jones Street-en készült egy bájos felvétel Dylan-ről és Suze-ról. A havas, latyakos utcán Dylan úgy caplat, mint valami párizsi bohém, a kopott farmeren kívül a szarvasbőr zakó alatt nincs más, csak egy kötött pulóver, egy farmering és néhány póló, s a karjába kapaszkodó lány úgy nevet, hogy szinte beragyogja az utcát, mint a mögötte kacsintgató februári napfény. S hogy ez a kép végül fölkerült Dylan második albumára, a The Freewheelin’ Bob Dyla-re, talán ebből is kitűnik, hogy Suze Rotolo lényegesen több volt, mint Bob Dylan csaja.

bob_dylan„A legerotikusabb dolog, amit valaha láttam”, írja visszaemlékezéseiben Dylan a lányról. „Világos bőrű, angyalhajú, mégis bő vérű olasz, aki annyira érzéki, mint egy megelevenedett Rodin-szobor.” Az első években Suze volt a múzsa, az eligazodási pont, ő ismertette meg Dylant a színházzal, a képzőművészettel, az ő hatására kezdett el festeni az énekes és behatóan foglalkozni Rimbaud, Verlaine költészetével, Brecht színházával. És a nyughatatlan, barátai által „vörös pelenkásnak” nevezett lány húzta bele Dylant a protestálók világába, hiszen tagja volt egy faji egyenlőségért küzdő és egy antinukleáris csoportnak. A kezdeteket, a protest songot, Dylan olyan dalait, mint a Blowin in the Wind, vagy egy 14 éves fekete fiú meggyilkolásáról szóló The Ballad of Emmet Hill, mind-mind Suze Rotolo szemének különös fénye világítja át. És Dylan, mint valami szívacs szívja magába a különböző hatásokat, inspirációkat, zseniálisan szintetizál és választja el a lényegest a lényegtelentől.

A nő életet ad, teremtő erejével óriásokat nevel, aztán meggyengül, belesápad, a szívében sárga, őszi falevelek peregnek szerteszét. És magára marad. Dylan már világítótorony, valódi watchtower, egy nemzedék lelkiismerete.

Suze anyja és nővére továbbra sem fogadják el a kék szemű, vicces, magával ragadó zsidó fiút, tetejébe a protest mozgalmak és dalnokok egyre gyarapodó hívei, új álompárként kezdik emlegetni Dylant és egy gyönyörűséges mexikói lányt, Joan Baezt. Suze viszont olyan, mint a futóhomok, gyenge és sérülékeny. S mikor a hideg nyújorki lakásban, forró teák és heverésző gitározások, éneklések közepette született szerelmük mind elviselhetetlenebbé válik a rivaldafény nyomását nehezen viselő lány számára, kiderül, hogy gyermeket vár egy élő Istentől. Nem tudni ki hozta meg a végzetes döntést, de illegális abortusz lesz a vége, aztán Suze elutazik édesanyjával Perugiába folytatni a művészeti tanulmányait, amire Dylan is áldását adja. A megbeszélt átmeneti szünet azonban elkezd nőni, mint valami hallgatás és végül örökös csenddé növekszik. A szakítás csendje ez, ami talán fájóbb, mint zajos, üvöltős, veszekedős lezárása valaminek, amit egy ideig a mindennek gondoltunk.

STUDIO_1961_11

Suze Rotolo és Dylan

Joan Baez és Dylan

Joan Baez és Dylan

 

Suze férjhez megy Enzo Bartoccioli illusztrátorhoz, jóformán alig beszél Bob Dylan-hez fűződő kapcsolatáról, de később egy könyvben és Martin Scorsose Dylan-ről forgatott filmjében is felidézi a korai éveket, és amiről nem tud jóformán semmit a nyilvánosság, Dylan is segíti alkalmanként egykori szerelmét.

A törékeny, vicces, eltökélt srác a Caffe Lenából, és a kis pulykakas, szőke mozgalmár csajszi története 2011-ben ér véget, amikor Suze meghal tüdőrákban. Bob Dylan, akit 1961-ben még Robert Zimmermann-ként ismert meg, ekkor már tananyag az amerikai egyetemeken, költészetének hatását Rimbaud-hoz mérik, dalai mérföldkövek, egy generáció gondolkodásának megváltoztatói, mint mondjuk a Don’t Think Twice It’s All Right, amit 1963-ban írt egy mindig mosolygós, az árnyékos oldalt is megmelegítő lányról, aki éppen elutazott Perugiába…

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 × három =

hirdetés