„Az embereknek erőt kell adni.” Interjú Szalai Kriszta színművésszel, aki közösségi összefogással egy kilencgyermekes családot mentett meg a kilakoltatástól
Nemrég gyűjtést szervezett és többedmagával megmentett a kilakoltatástól egy kilencgyerekes zsámboki családot a társadalmi szerepvállalásairól elhíresült színésznő-írónő. Szalai Kriszta korábban is számtalan alkalommal tett tanúbizonyságot erős szociális érzékenységéről.
Két különleges darabot is írt, az És a nyolcadik napon… című dráma egy Down-szindrómás gyermekét egyedül nevelő anyáról, a szeretet erejéről és az elfogadásról szól, míg a Maradjunk annyiban című monodráma egy hajléktalan nő történetét meséli el. 2008-ban hívta életre a Kapcsolda programot, amelynek keretében fogyatékos és egészséges gyermekek vesznek részt közös programokon: a segítségre szorulók elfogadást, törődést, az egészségesek pedig szeretetet, illetve tapasztalatot kapnak az emberi értékek fontosságáról. Több mint száz iskola csatlakozott már a kezdeményezéshez.
Milyen helyzetben van most a zsámboki család?
Gyakorlatilag megoldódott a lakhatásuk, méghozzá két hét alatt. Minden nagyon gyorsan történt, május elején, csütörtök este kiírtam a Facebook oldalamra a felhívást, másnap estére már kétmillió hétszázezer forint gyűlt össze, hétfőre tízmillió. Végül is egy hét alatt 12 millió kilencszázezer forintot tudtunk a család rendelkezésére bocsátani.
Az volt az első célom, hogy tehermentesítsem az anyát, és ne kelljen továbbvinnie adóstársként a volt férje hitelének törlesztőrészleteit. Gyakorlatilag az elmúlt évek elmaradt gyerektartásának az összegével ki tudja váltani ezt, így tiszta lappal indulhat. Ezután a tizedik napon találtam egy házat, amit most már biztosan meg tudnak venni. Voltak közben buktatók, fel kellett dolgozni a negatívumokat, én is fájdalomcsillapítóval éltem, le kellett hűtsem a fejem. Olyan hozzászólások érkeztek a Facebookon, hogy elköttetésre kellene gyűjteni inkább, miért pont őt támogatjuk, miért szül ennyi gyereket stb. Borzasztó módon egymásnak estek az emberek, még a segítők is, akik hasonló stílusban reagáltak ezekre a véleményekre. Ezt fel kellett dolgoznunk, akárcsak azt, hogy a saját falujukban a család ellen fordultak az emberek. Már akkor megharagudtak, amikor a médiában el kezdtek szerepelni, és amikor kiderült, hogy adományokat kapnak, nem adták el nekik az egyébként eladó házakat. Elképesztő volt.
Miért reagáltak így?
Ez mind-mind sérülésből és kisebbségi érzésből fakad. Nincs tanító ebben az országban, már régóta kellenének tanító típusú vezetők, de akár a szomszéd néni is lehetne példa, aki egészségesen gondolkodik,. Végül azt mondtam, semmi gond, gyerünk tovább, megyünk másik faluba, máshová. Folyamatosan engedtem el az elképzeléseket, elvárásokat, akárcsak Krisztina. Már nem is házat, hanem telket kerestünk. S ahogy ez megtörtént, felhívott egy ingatlanos, és egy 14 millió forintos házat odaadtak tízmillióért. Persze, fel kell újítani, a fűtést megoldani, szigetelni, nyílászárókat cserélni, de Krisztina új férje, akivel négy éve élnek együtt, kőműves, tehát sok mindent meg fognak tudni oldani. Csodálatos módon nyolc gyerekkel együtt szerette meg és vállalta fel. A legnagyobb fiú ács, ő most végez, tehát ő is segíteni fog.
Nagyon erős benned a segítségnyújtás szándéka, nem ítélkezel, se erre, se arra, csak segíteni akarsz, erre koncentrálsz. Honnan ered ez?
Talán még a Színművészetin értettem meg azokat a szándékokat, amelyek az embereket negatív irányban befolyásolhatják. Megtapasztaltam, hogy ha kaptam valamit, például a Katona Színházban főszerepeket, megutáltak az osztálytársaim, megpróbáltak belém marni, ahol csak tudtak. Közben nekem is meg kellett küzdenem azzal, hogy volt, aki főszerepet kapott egy filmben, én is elkezdtem szorongani: miért nem én? Én mikor kapok majd, mi lesz velem? Akkor ébredtem rá, nem előlem veszi el a másik a lehetőséget és én sem a másiktól veszem el, hanem mindenkinek megvan a maga élettörténete. Megértettem, honnan jön az a negatív érzés, ami engem is elér.
Az embereknek el kellene hinniük: attól, hogy a másiknak több van, nekik még nem lesz kevesebb, és ők sem lesznek kevesebbek. A legfontosabb az, hogy legyen kit szeretniük, legyen, aki szeresse őket, ennél többet nem lehet elérni az életben, ennél jobb nem történhet egy emberrel az életében. Sokan azonban nem ébredtek még erre rá és tárgyakkal manipulálják magukat vagy tárgyakkal manipulálják őket. Azt hiszik, így válnak erőssé és így érnek valamit.
Sok olyan élmény ért téged, amelyek ilyen értékrendet szoktak az emberekben kialakítani vagy megerősíteni: sérülten született az egyik kislányod – aki aztán egészséges lett -, de úgy tűnik magad is generáltál magadnak ilyen tapasztalatokat, dolgoztál elmegyógyintézetben, szeretetotthonban.
Szerintem ez még alsó tagozatosként kezdődhetett az életemben, amikor kiközösítettek, és én ezt nagyon mélyen megéltem. Mint pesti vagány, lakótelepi lány kerültem le vidékre, a saját tanárom közösített ki. Ezután számomra az volt a minimum, hogy aki a periférián volt, azt mindig igyekeztem a központba hozni, például középiskolában, ahol vezető figura voltam. Akiket nem szerettek, azokat én szerettem, és azon dolgoztam, hogy jobb legyen nekik. Az óvónőképzőben volt egy nagyszerű pszichológia tanárom, akitől rengeteget tanultam, onnantól kezdve pszichológusnak készültem, ezért mentem a tanítóképző főiskola mellett is elmegyógyintézetbe is dolgozni.
Miért változtattál az elképzeléseden?
Olyan borzalmakat láttam, úgy bántak a betegekkel, hogy azt éreztem, nem lesz erőm ehhez a pályához. Nem a betegekhez, hanem az ápolóikhoz, a rendszerhez. Tudtam, ebbe én is bele fogok betegedni, ezt nem lehet elviselni, feldolgozni. Már színészként fogalmaztam meg, hogy én a színpadon keresztül gyógyítok.
Nagyon tudatosan kézben tudod tartani a saját érzelemvilágodat…
Ezen sokat dolgozom. Amikor például kimentem az utcára öt napra hajléktalanként, a Maradjunk annyiban című monodrámához, első két nap nagyon mély depresszióba estem. Öt perc alatt realizáltam, hogy megszűntem a társadalom számára, nem hittem el, hogy ez megtörténhet. Akkor nagyon gyorsan fel kellett ezt dolgoznom.
A családomon kívül a Kapcsolda adott erőt, mert amikor kitaláltam ezt a programot, megtapasztaltam, hogy a többségi társadalom fél. Az emberek úgy érzik, kevesek egy adott helyzethez, kevesek például a sérültekkel való együttléthez. „Mi lesz, ha nem leszek elég jó?” – a felkészülés során számtalanszor hangzik el ez a bátran kimondott kérdés az egészséges gyerekek szájából. Kívülről úgy tűnik, mintha az emberek közömbösek lennének, szívtelenek, de nem erről van szó. Hajléktalanként is arra jöttem rá: nem azért nem néznek rám, mert rosszak, hanem mert nem tudnak ezzel mit kezdeni és úgy érzik, kevesek ahhoz, hogy megpróbálják megoldani a problémáimat. Nem akarnak szembesülni ezzel és nem akarják felvenni mások terhét. Ez is mind félelemből és kisebbségi érzésből fakad. Ezért hiszem azt, hogy az embereknek erőt kell adni, ha azt akarjuk, jók legyenek.
Miért érezted így magad, amikor hajléktalan voltál? Hiszen te tudtad, hogy a te életedben minden rendben van és ez csak átmeneti helyzet, otthon várnak rád a szeretteid.
Elhittem, hogy már én magam sem tudok visszakapaszkodni a társadalomba, megsemmisültem mások szemében. Ha én ezt éreztem, mit élhet meg az, akinek nincs hova visszamenni? Próbálja ki mindenki, aki azt hiszi, nehezek a mindennapjai. Egyszer nagyon kellett pisilnem és bementem egy nyugdíjasok számára fenntartott napközis ellátóba: úgy mentem keresztül rajtuk, mint egy szégyenfolyósón, hangosan megjegyzéseket tettek, hogy nem akarunk magától betegséget kapni. Aztán kártyáztak tovább. Onnan például sírva jöttem ki.
Mi lett azóta Jutkával, akiről a darab szól?
Ő tizenkilenc éve egy magánterületen él, befogadottként. Építi a kunyhóját, lomtalanításból szerzett elemekből. Nyugdíja nem lesz, hiszen huszonhat éve hajléktalan. Folyamatosan dolgozik valamit, feketén tud csak, tehát nincs nyugdíja és nem is lesz. A Város mindenkiért jogi aktivistája, egyébként jogásznak kellett volna mennie, elképesztően okos csaj. Az előadások legpozitívabb hozadéka, hogy lelkileg csodálatosan felépült, hatalmas változáson ment át. Amikor először beszélgettünk, végig zokogott, hogy őt nem tekintik embernek. Most már embernek tekintik, hiszen az előadás második részét mindig ő viszi, meghallgatják, beszélgetnek vele, kérdeznek tőle, megölelik. Önbizalma lett, mer beszélni a legdurvább gyerekkori traumáiról, amelyekről ötven évig hallgatott, ezáltal gyógyítja önmagát és a nézőket is. Neki ez terápia.
Az nem volt cél, hogy neki is legyen lakása?
Nagyon fél attól, hogy nem fogja tudni fenntartani, mert nincs állandó bevétele. Persze, felajánlottam neki, hogy bejelentem magamhoz, így lehetne lakcímkártyája, de egyrészt hajléktalanként pereskedett évekig, másrészt azóta sem akarta ezt igénybe venni, valószínűleg azért, mert ez már nem segítené őt hatvannégy évesen szinte semmiben. De továbbra is fenntartom számára ezt a lehetőséget. Ő biztonságban érzi magát a kunyhójában, abban bízik, hogy ez élete végéig lesz. Most, hogy felkaroltam a zsámboki családot, több száz levelet kaptam, nagyon sokan élnek a kilakoltatás fenyegetettségében. Többgyerekes családok, egyedülálló anyák. Nincs szociális háló, nincsenek szociális lakások.
Nem temet ez téged maga alá, hiszen nagyon érzékeny vagy, segíteni szeretnél, de gondolom, nem lehet mindenkin?
Ez egy nagyon érdekes folyamat volt, kezdve a pozitív sokktól, hogy csak kíváncsi voltam, mire megyünk így együtt, és magam is megdöbbentem, amikor kiderült, milyen gyorsan össze tudtuk adni a pénzt. Közben kétségbe is voltam esve, mennyire felmentek az árak még a legkisebb faluban is Pest környékén. Az ugyanis behatárolta a lehetőségeket, hogy a munkalehetőség mellett speciális iskola közelébe kell költözniük, mert a legkisebb kislányuk Down-szindrómás. Azután jött az újabb sokk, amikor elkezdtek ömleni rám a levelek. Szerintem most már nagyobb szintű összefogásra van szükség, és nem adakozásra, hanem érdekérvényesítésre. Még ha minden hónapban össze is dobnánk több ezren egy-egy család számára elég pénzt, akkor is csak tizenkét családon tudunk segíteni egy évben. Ráadásul az ezzel kapcsolatos teendők nekem rengeteg munkámba kerültek, tehát lehetetlen ezt felvállalni. Ezt csak rendszerszinten tudjuk megoldani. Együtt kell gondolkodnunk, hogyan hívhatnánk fel a figyelmet erre a problémára megfelelő szinteken.
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
