Szeptember. Iskola, munka, szorongás újratöltve?
Non scholae, sed vitae discimus, vagyis nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Mintha ennek az antik bölcsességnek az igazságát elfeledtük volna. A naptár szeptembert mutat, tehát a guillotine újra lecsapott. A reflexszerű rossz érzések újra felbukkannak, s a nyári élmények szempillantás alatt képesek megszürkülni, mintha ezer éve történtek volna a pár héttel ezelőtti örömeink. Miért is van ez? És mit tehet a szülő, a család ennek elkerülésére?
Ritmus
Meddig tart egy átlagos család hete? A gyűlölt hétfőtől a „végre péntek”-ig, hogy aztán két nap látszólagos vagy tényleges pihenés-feltöltődés után a vasárnap estétől már rettegjünk, hiszen másnap újraindul a mókuskerék gyötrő forgataga és hajszoltsága.
Elég csak a közösségi médiában saját posztjainkat megnézni, s rögtön kiderül, milyen mentálhigiénés ritmusban telnek a hetek és hónapok. Ez pedig mintaként szolgál szeretteink, legfőképp gyermekeink előtt. Annak hisznek majd, amit tapasztalnak rajtunk, nem annak, amit közben maszkolva mondunk nekik. Így nem kell sokáig várni, hogy az óvoda öröme után az iskolával nekik is beálljon a hétköznapok elcsépelt ritmusa, amit nagyon sokan még teljesítménykényszerrel is megfűszereznek, s ez elvárásként szintén eljut fiaink és lányaink tudattalan működésébe.
Aknamondatok és a teljesítményelvárás
Ártatlannak hat egy-egy ilyen mondat, hiszen csak szeretetből, nyugtatásképp hangzik el egy reggelen, amikor a gyerkőc kifejezi iskolával kapcsolatos nehézségeit. „Ha be is csúszik egy rossz jegy, mi szeretünk.” Ennek a mondatnak a háttere azonban pont az ellenkezőjét képes elérni, mint eredetileg „okos” felnőttként szerettük volna.
Gondolkozzunk szempontváltással és nézzük meg a gyerkőc szemüvegén keresztül.
„Tehát, ha csak egy rossz jegy csúszik be, akkor rendben van, még szeretnek! De mi van, ha több? Akkor ezek szerint már nem fognak szeretni!” A gombóc ebben a pillanatban újra ott a torokban, a szív egyre hevesebben kalapál. Ez a teljesítményszorongás aztán évekre meghatározhatja a fiatal közoktatásban eltöltött éveit.
Narratívák
A hétköznapok valóságát milyennek írjuk le? Hogyan beszélünk iskoláról, munkáról, sőt magáról az életről? S nem a szónoki pulpituson egy jeles esemény pompájakor, hanem egy hétvégi ebéd vagy vacsora közben egy mezei kedd vagy épp szerda este? Ilyenkor épül fel szép lassan a gyermek világról alkotott belső látásmódja. Ha a 17 éves serdülő fiunk/lányunk önbizalma megtépázott, nem hisz sem a jövőben, sem önmagában és abban, amit esetleg elérhet a munkaerőpiacon, nos, ez nem tegnap kezdődött. Hosszú évek kemény narratív nevelése alakította ki világszemléletét.
Ha az életünk futását egy egyenes mentén elképzeljük, apró csúcsokat, kisebb gödröket, majd olykor nagyobb csúcsokat és veszélyes szakadékokat látunk. Ez az életünk. Csakhogy nem mindegy, a létezés csúcstól csúcsig, vagy gödörtől gödörig tart?! Ebben a szülők, nagyszülők felelőssége elsődleges és kiemelt. Ugyanaz az „objektív” eseménylánc, de „szubjektíve” ezerképpen megélhető. Mi lesz az átmeneti állapot? A siker vagy a kudarc? De legfőképp élvezzük-e az utazást magát, először az iskolát, aztán majd a dolgos hétköznapokat a munka világában, ahol talán, ha képesek vagyunk megtalálni a helyünk, a gyermek nem azt látja, hogy hétfőn dolgozni indulunk, hanem lelkesen felkelve egyszerűen „csak” tesszük a dolgunk, s közben csillog a szemünk és dobban a szívünk.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
