Az apámnak soha nem voltam fontos, az anyámnak nem jelentettem semmit… Összekeverem a szerelmet a társfüggőséggel?

Szerelem, párkapcsolat, együttélés – hány, de hányféleképpen éljük meg!

„Engem nem lehet szeretni. Mindig eltűnnek, elkopnak a kapcsolataim. Tudom, hogy sok vagyok.

Azonnal szerelmes leszek, azonnal ragaszkodom, és nagyon kapaszkodok.

Azt akarom, hogy én legyek az első és szeressenek! Jelenetet rendezek a legkisebb jelére is annak, ha azt érzem, hogy hanyagolnak…

De a kedves fiúkat elviselhetetlennek tartom; az elérhetetlen férfiakat szeretem. Azok vonzanak igazán, akikért harcolni kell! Ha nincs ez az izgalom, akkor unatkozom. Szerintem a szeretet, a figyelem és az elismerés csak akkor ér valamit, ha olyasvalakiből tudom előcsalogatni, aki képtelen ezt saját magától, csak úgy megadni.

Az anyám nem bírt elviselni senkit. Az apám után a többi pasija is nagyon gyorsan lelépett tőlünk, mert mindig állt a bál. Sohasem volt igazi együttlét, bizalom, közelség, állandóan cserélődtek a játékosok. Én pedig csak kolonc voltam ebben a cirkuszban. Anyám sosem volt rám tekintettel, és akkor sem próbált megvédeni, mikor az egyik barátja bemászott mellém az ágyba. Azt mondta én tehetek róla, mert túl kihívó voltam.

Az apámnak sosem voltam annyira fontos,

hogy a válás után rám nézzen. Mikor mentek anyám tányérdobálós, üvöltözős szakításai, jó lett volna meghúzódni nála – de a címét sem tudtam. Ha szebb, jobb és tehetségesebb vagyok, biztosan szeretett volna eléggé ahhoz, hogy érdekeljem.

Három éve vagyok egy nős férfi szeretője. Ő a nagy szerelem, és tudom, hogy el fog válni miattam. Otthon, nála, már kétszer is kiderült a viszonyunk. A felesége választás elé állította, és ő maradt. Úgy tesz, mintha dolgozna a házasságuk megmentéséért, de csak a jó időzítésre vár. Én rontom el az egészet, mert sürgetem.

Lehet, hogy hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy nem szeretnek?

Ezért vagyok hajlandó várni, reménykedni? Nem, ez biztosan nem igaz… Csak elszántabban kell próbálkoznom. A kapcsolatunk azért döcög, és azért érzem magam sokszor keservesen boldogtalannak, mert még nem tettem meg minden tőlem telhetőt.

Nagyon félek attól, hogy nem leszek neki elég. Hogy megunható vagyok, hogy alábbhagy a lelkesedése, és hogy nem tudok majd neki elég nyugalmat adni.

Fura, de mintha mindig a visszautasításra játszanék…

Megteremtem magamnak a kételyt, abból jön a feszültség, ami robban – és erre pont azt a reakciót kapom, amitől félek. Rám vágja az ajtót, közli, hogy egy hülye fúria vagyok, és hogy képtelenség velem élni.

A kibékülős szex a legcsodálatosabb! A többi csak egyhangú maszatolás… Az, hogy egy nagy vita, és majdnem-szakítás után különösen élvezetes az együttlét, azt bizonyítja, hogy valóban közel állunk egymáshoz. Az igazi szerelem jele a feszültség és a dráma. Viharos érzelmek nélkül az ember csak vegetál.

Elmentem egy céges bulira megnézni a feleségét. Sótlan trampli. 25 éve vannak együtt és a párom sosem kívánta, sosem volt belé szerelmes. A gyerekeket sem akarta. Hogy mit gondolok arról a férfiről, aki így tölt el negyed évszázadot? Szeretem. Majd mellettem megváltozik! Ha elég jó leszek, és izgalmas maradok, majd megváltozik.

Az anyámnak nem jelentettem semmit,

ha belefeszültem, akkor sem. Az apámat sosem érdekeltem. Hogyan lenne a jelenem párhuzamban a gyerekkorommal?! Bizarr azon gondolkozni, hogy tőlük hozom azt, amit most magamról gondolok. Az már olyan régen volt… Nem akarok magamról gondolkozni. Engem egyszerűen tényleg nem lehet szeretni, mert nem érdemlem meg.”

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

12 − 10 =

hirdetés