Szeresd a nőt! Az élvezetek hajszolásától a gyönyörtagadásig. A diszharmonikusan élt női minőségek bénító ereje
Őszintén meglepődtem, amikor a nőgyógyászom személyesen is megerősítette az elképesztő statisztikát, amellyel egy cikkben találkoztam: az érintett nőknek kevesebb, mint a fele jár az éves „kötelező” nőgyógyászati szűrésre.
Sokat töprengtem, mi lehet ennek az oka: kényelem? Lustaság? Nemtörődömség? Félelem? Nyilván az okok sokfélék. Szerepet játszhat benne, hogy még mindig nem tudjuk, hisszük, értjük: a megelőzésnek komoly és fontos szerepe van. Lehet köze a tájékozatlansághoz, iskolázatlansághoz is, bár botorság lenne feltételezni, hogy csak a társadalom perifériáján élők nem figyelnek oda magukra ezen a téren.
Létezik egy erős félelem és szégyenérzet is nőgyógyászati vizsgálattal kapcsolatban, s ehhez kapcsolódó szorongás, hárítás, akár elszenvedett abúzus, rossz élmény, netalán erőszak miatt. Ugyanakkor látszólag minden ok nélkül is bármit ki tudunk találni, miért nem most, miért fontosabb más, miért nincs rá idő, pénz, lehetőség. Valamivel nem tudunk szembenézni. De mivel? Főleg, ha mérlegre tesszük, mit veszíthetünk? Miért gondoljuk – mint nagyjából minden betegség kapcsán -, hogy velünk nem történhet meg? Miért könnyebb úgy tenni, mintha a méhnyakrák vagy a mellrák egy büntetés lenne, ami csak másokat érint? (Mittelholcz Dóra elképesztő erejű könyve – Tündérmese kis szépséghibával – pont erről szól.)
Mi történhet egy nőgyógyászati rendelőben évi egyszeri tíz-tizenöt percben, amire nem tudjuk rávenni magunkat?
Hamar rájöttem, amikor másokat kérdezgettem ebben a témában, hogy a válaszok messze, de legfőképp mélyre vezetnek. A magunkban élő nőhöz, s rajta keresztül szüleinkhez, párunkhoz, az első élményeinkhez, hiedelmeinkhez, tiltásokhoz, pedagógusokhoz, szorongásokhoz, bűntudathoz, megrögzött sztereotípiákhoz, tévhitekhez és illúziókhoz.
Nem szeretjük magunkat. Nem szeretjük ezt a bennünk élő nőt. Nem törődünk vele eleget, vagy nem jól.
Ezért rengeteg minden felelős: neveltetésünk, a társadalmi normarendszerek, sulykolt elvárások, megfelelési késztetések és az egyéni tapasztalatainkból, szocializációnkból, személyiségünkből összeálló viszonyulásunk. A probléma tehát elég összetett. És épp amikor ennek a felismeréséhez értem, találtam egy könyvet. Egy olyan könyvet, amit ha az ember a kezébe vesz, azt mondja: de jó, hogy megírta helyettem valaki!
Mester Dóra Djamila magát szexedukátornak nevezi, ami nálunk talán egy ismeretlen fogalom, de amire a Nő, anya, szerető című könyvét elolvassuk, már jóval érthetőbb. Dóra munkája során és ebben a művében is „szexmissziót” vállal: hajlandó és képes kimondani olyan szavakat, amiket legtöbbünk nem, fel mer tenni olyan kérdéseket, amikhez nekünk nincs bátorságunk, de a legvagányabb az, hogy a válaszoktól sem rémül meg. Könyve nem polgárpukkasztásból provokatív, nem öncélúan profán, és a tabudöngetés nála nem a kétperces hírverésről szól. Nem azért nevezi nevén a nemi szerveket, vagy a szexualitás, nemiség, női és férfi lét jelenségeit, fogalmait, hogy botrányt keltsen, hanem – bármilyen hihetetlen – valódi társadalomjobbító szándékkal. Mert hiszi, hogy teljesebb, őszintébb és több lehet általa az életünk.
Műve aprólékos, tudományos igényességgel összeállított, de amitől még elevenebb: tele van hétköznapi, ismerős példákkal, mondatokkal, történetekkel. Kijelentései elsőre talán rosszul esnek, de aztán kénytelenek leszünk belátni az igazukat.
„…meg lehet botránkozni, de azon a tényen ez nem változtat, hogy testünk pont ezeket a zavarba ejtő hús-vér valóságokat kínálja nap, mint nap számunkra. És részben a fenti idézet olvasása nyomán támadó pír vagy felháborodás az oka, hogy a neveltetésünkben ezekről a testi dolgokról nem esik sok szó, sem az ezekhez a tudásokhoz kapcsolódó lelki, érzelmi önismeretről.”
„Bár ebben a kultúrkörben látszólag minden az élet élvezéséről, a fogyasztásról szól, a vágy bizonyos formái mintha mégsem lennének legitimek. A szexuális vágy különösen problémás. Bármilyen hivatalos nevelési programot nézünk, a szexuális anatómia kizárólag testünk reprodukciós működésére vonatkozik. Mintha nem lenne létjogosultsága a test gyönyörközpontú ismeretének is.”
„Pedig a szex személyes. Ahogy a testünk és a lelkünk is az. És ezek össze vannak szépen drótozva, egyik befolyással van a másikra. Ez az egész könyv tulajdonképpen erről szól. Testi funkcióink, érzelmeink és szexualitásunk kölcsönösen meghatározzák egymást. Érdemes nőként figyelnünk, szeretnünk a testünket. Érdemes legitimnek tekinteni szexuális vágyunkra, fantáziánkra.”
A könyv egyébként bír azzal a nagyon ritka és nagyon becsülendő vonással, hogy nem akar abszolút igazságokat kimondani. Nem oktat ki, nem válaszol meg helyettünk meg semmilyen kérdést, de helyette felismerésekre, cselekvésre, elgondolkozásra buzdít. Legfőbb üzenete pedig abszolút összecseng Mittelholcz Dóra történetének útravalójával: ismerd meg önmagad és békében távozhatsz. A méhnyakrákkal küzdő lány négy évnyi szenvedés után, a halál kapujában ezt a gondolatot fogalmazta meg és adta nekünk. Kerüljünk közelebb a bennünk élő nőhöz, békéljünk ki a démonainkkal, félelmeinkkel, nézzünk szembe a hárításainkkal. Ez talán egy lépéssel közelebb visz a nőgyógyászati rendelőhöz is. De saját magunkhoz mindenképp.
Ahogy Mester Dóra Djamila mondja:
„Képesek legyünk változtatni azokon a dolgokon, amelyek útját állják annak, hogy megtaláljuk a harmóniát az anyaság és a szexuális vágyakkal is megélt nőiesség között. Ez segíthet abban, hogy megértsünk sok megmagyarázhatatlannak tűnő szorongást, ez segíthet felszabadulni a szűkebb és tágabb környezetünk elvárásai, egyben a szocializációnk során belsővé tett normáink kényszerei alól. Ez is kellhet ahhoz, hogy nőként, anyaként, szeretőként olyanok lehessünk, amilyenek vagyunk, amilyenek valójában szeretnénk lenni.”
„Az anyává válás – éppúgy, mint a felszabadult, örömteli, de legfőképp önazonos szexuális élet megtalálása – legtöbbünknek hosszú és sokszor fájdalmas önismereti út eredménye. Ezt az utat mindenki maga járja, ahogy én is az enyémet. Ezen az úton sok ambivalens érzéssel találkozunk, semmi sem fekete-fehér, nincsenek abszolút válaszok, de ami talán a legfontosabb: a személyes átélést, a személyes megtapasztalást egyikőnk sem spórolhatja meg.”
Kapcsolódó írás
Valaki „szereljen meg”! Ki segít, ha baj van? Hagyományos és alternatív terápiás módszerek
Ritka szerencsés ember vagyok; hivatásom van és vele egy küzdelmes, de szépséges örömteli munkám: gerincferdüléses gyermekeket és felnőtteket kísérek, segítek. A helyemen vagyok, abban a világban, amit egy kicsit én is teremtettem. De ezen a világon túl is van élet, sőt! A filmek, könyvek, és más impulzusok nyomán arról írok az Életszépítők Magazinnak, amit szeretnék mindebből megmutatni.
