Szeretlek, apa!
//Gyerekként nem tudtam kimondani: szeretlek.
Nálunk egyszerűen nem volt szokás. Felnőttként egy sorsdöntő változás tanított meg kimutatni, kimondani az érzéseimet.
Édesapám – noha beteges ember volt – hirtelen lépett ki az életünkből, nem voltunk rá felkészülve. Amikor megtudtam, hogy apu újra kórházba került, már nem laktam otthon, távolról követtem az eseményeket. A kórházból felhívott. Jókedvű volt, örült a vacsorának, annak, hogy újra tud enni. – Meglátod, apu hamarosan otthon leszel, hétvégén találkozunk.
Ahogy elköszöntünk egymástól, ki akartam mondani ezt az igen egyszerű szót, de nem ment. Csak gondolatban. A mai napig nem értem, miért.
Reggel elindultam dolgozni; szép idő volt, sütött a nap. Aztán jött egy hívás otthonról: siessek, baj van! Rohantam, hogy elérjem a legközelebbi vonatot – életem leghosszabb útja volt. Alig bírtam visszafojtani a sírást.
Megtörtént? Nincs már apukám? Miért nem mondtam neki soha, hogy szeretem…?
Írta: Brányi Edina
2011-ben kezdődött a történetem a Facebookon. Online magazinként 2013 óta létezem. Független vagyok. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
