Szeretlek, apa!

Gyerekként nem tudtam kimondani: szeretlek.

Nálunk egyszerűen nem volt szokás. Felnőttként egy sorsdöntő változás tanított meg kimutatni, kimondani az érzéseimet.

Édesapám – noha beteges ember volt – hirtelen lépett ki az életünkből, nem voltunk rá felkészülve. Amikor megtudtam, hogy apu újra kórházba került, már nem laktam otthon, távolról követtem az eseményeket. A kórházból felhívott. Jókedvű volt, örült a vacsorának, annak, hogy újra tud enni. – Meglátod, apu hamarosan otthon leszel, hétvégén találkozunk.

Ahogy elköszöntünk egymástól, ki akartam mondani ezt az igen egyszerű szót, de nem ment. Csak gondolatban. A mai napig nem értem, miért.

Reggel elindultam dolgozni; szép idő volt, sütött a nap. Aztán jött egy hívás otthonról: siessek, baj van! Rohantam, hogy elérjem a legközelebbi vonatot – életem leghosszabb útja volt. Alig bírtam visszafojtani a sírást.

Megtörtént? Nincs már apukám? Miért nem mondtam neki soha, hogy szeretem…?

Írta: Brányi Edina

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő × négy =

hirdetés