Szevasz klimax! Hát megérkeztél?
Fordulópont ez. Olyan, ami odakarcol… Mert nagyon „végleges szaga” van.
Azt mondják, hogy a női önbecsülés mélyrepülésbe kezd ilyenkor.
Kezdj velem számvetésbe: hogyan is épül fel a női önbecsülés?
Gyerekkorban kell hozzá egy anya, aki jól van önmagával, és ezzel példát mutat. Szereti, hogy nőnek született, szereti a női létet, annak minden feladatával és adományával együtt. Aztán kell hozzá egy apa, a meghatározó férfiminta… Olyan, aki rajong a lányáért, és hiteles „első szerelem” lesz az életében. (Valljuk be, ez az a színes, szagos, illatos tündérmesekönyv, ami keveseknek adatik meg.) Aztán jönnek a pályatársak-vetélytársak, és jönnek a párkapcsolatok. Ezek mind hozzád tesznek, elvesznek, rombolnak, vagy építenek…
Ha nehéz női batyut kaptál, tudatos erőfeszítéssel fogsz csak tudni megszabadulni tőle. De a végére lehet érni, és ki lehet mondani: „Nem a tapasztalataim alapján élek. Hanem a tapasztalataim megértése alapján.”
Szóval a változókor elviseléséhez az a legjobb recept, ha addigra békébe kerültél önmagaddal. Van egy csomó tapasztalatod magadról, és ezt jól használod.
Nem bántod, és nem gáncsolod el magad, tudsz bánni az érzelmeiddel, ki tudod jelölni a határaidat, és tudod, hogy mit bírsz el. Megtapasztaltad, hogy mi fontos, és mi biztosan nem az.
A klimax a mai napig tabu témának számít. Még a nők is nehezen beszélnek róla. Mindenkit megvisel, hogy elszáll felette is az idő.
Meghökkent, hogy milyen dogmák élnek még… A nagymamám például eltitkolta a nagyapám elől, hogy ki kellett venni a méhét. Mert az szégyen. Onnantól már nem nő, a nő – hiába van túl évtizedekkel a gyerekszülésen. Az egyik idős barátnőm jóindulattal azt javasolta, hogy ne beszéljek a hőhullámaimról a férjemmel, mert a „pasik ilyenkor szoktak lelépni.” „Miért is?” „Hát mert nem szeretik az érzést, hogy a párjuk már nem fog tudni szülni…???”
A klimax és én, már jól ismerjük egymást. Évekkel ezelőtt is birkóztunk egyet, amikor a lombikprogramok alatt leállították a saját petefészkeim működését. Volt hőhullám, érzelmi pingpongozás, ingerültség, fásult fáradtság. Véglegesség is több felvonásban. Mikor kiderült, hogy nem foganhat spontán gyerekem. Mikor kiderült, hogy lombikkal sem…
Mikor jött a kíméletlen ítélet egyik-másik örökbefogadós alapítványtól: „41 évesen maga már öreg. Ne akarjon elkezdeni sorba állni gyerekért.”
A meddőségem miatt nem a kitaposott női utat járom. Más a viszonyom a testi termékenységgel és az idő múlásával is. Most, 48 évesen ovis farsangra készülök, és az 5 éves fiam „szerelmes” rajongását élvezem. Mókás, de ez az ödipuszos dolog valóban olyan, mint a tankönyvben. „Anya, te nem szép vagy… Hanem gyönyörű!” „Mondd meg apának, hogy sajnálod, de nem vele alszol, hanem velem fogsz.”
Változókor… Az válik fontosabbá, ami belül van. A lényeg. Hogy harmónia van-e benned, vagy zavarodottság.
„Láthatóvá, érzékelhetővé válik, hogy aki eddig ifjú testben élt, ötvenes éveire tündérré, vagy boszorkánnyá változik, elégedett, kiegyensúlyozott-e vagy boldogtalan.” (Orosz Katalin, klinikai szakpszichológus)
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.