Megírta egy anyuka, szerinte mi mindent kellene mellőzni az óvodákban

hirdetés

hirdetés

Óvoda. Szokunk, szoktatunk, és élményeket szerzünk. Ha szükséges szépítünk, kerekítünk, vagy feledtetünk. Ami éppen hatékonyabbnak bizonyul. Hangolódunk, hangolódunk, de problémák vannak, kicsik is, nagyok is.

Beszoktatás

Szelíden, kedvesen már otthon elkezdjük az óvodára való felkészítést, természetesen csak lazán, nem ijesztgetve (majd az óvó néni ezt nem engedi!), hanem a pozitív oldalát kidomborítva: de jó lesz majd a többiekkel játszani, a többi kicsi gyerekkel ebédelni, és lesznek majd énekek és versikék is! De aztán jön a szomorú tapasztalat. Már rögtön az első napon szabályoknak kell megfelelni, azokat kell végrehajtani. Nem tudnám megmondani, az első két órában, amit az oviban töltöttünk el, hányszor hangzott ahhoz hasonló mondat, mint: „mi ezt így szoktuk”, „a többiek már tudják, hogy…”, „neked is ezt ide kell majd”, „oda most nem megyünk, majd csak”. Zúgott a fejem, és zavarba jöttem, mert én sem tudtam követni a rengeteg szabályt. Gyermekem is tanácstalanul nézett rám, a sok kedves inger hirtelen csupa bosszúsággá változott. Hol van a jó móka, a közös játék és a mondókák?

Szabályok

Kellenek a szabályok, mert megmutatják a határokat, eligazítanak, rendet teremtenek, biztonságot nyújtanak. De a túl sok (meg merem kockáztatni, olykor felesleges) szabály „sok szabálysértést” és feszültséget okoz. Az első óvodai napon pedig szabályosan riasztó hatású.

Érzékenység

A gyerekek hamar megtanulják, hogy azokkal a felnőttekkel és gyermekekkel, akikkel gyakran érintkeznek, hogyan „bánjanak”. Hihetetlen érzékenységgel tudják felmérni, hogy melyik mit enged, mit nem, kit lehet erre vagy arra megkérni, ki lesz a társuk egy-egy tevékenységben, stb. Őszinte leszek, nem nagyon tapasztaltam, hogy az óvónénik hasonló érzékenységgel közelítenének a gyermekekhez. Ha valakiről tudják (még meg is jegyzik a feje fölött), hogy mindig ő az utolsó, akkor miért nem küldik hamarább öltözni? Ha valakiről tudják, hogy mozgékony, miért szólnak rá huszonötször, hogy üljön már le, és miért nem adnak neki testhezálló feladatokat (például segítsen a székeket pakolni, hozzon tollat, ceruzát, ehhez hasonlók)? Tisztelet a kivételnek, de szerintem már az óvónők is a szabályok rabjai, félnek rugalmasabbnak lenni, mert az nem kiszámítható. Kell a következetesség, de a gyerekek nem egyformák! Ha az a szabály, hogy a legszebben ülő gyerekek mennek először az udvarra, akkor mindig ugyanazok lesznek az elsők, és az utolsók is…

Összehasonlítás

Folytatva az előző gondolatsort, és a gyermekek összehasonlítását, rangsorolását. Vajon milyen hatása van annak, ha a teremben kifüggesztett táblán bizonyos szempontok szerint minősítik/rangsorolják egymás előtt a gyermekeket? Az ügyesek már felkerültek, a nem ügyesek pedig csak küzdjenek! Példaként említem az akik már tudnak gombolni, cipzározni táblát, mint motiváló eszközt. (További motiváció, hogy a pisilésnél sem segítenek, hadd gyakorolja!) Azt gondolom, az inkább frusztrálja a gyermeket, ha az ő neve nincsen fönt, ráadásul ez nem csupán önállósági kérdés, hanem finommotorikus képesség is. Akinek ügyes az ujjacskája, kezecskéje, az minden ilyen tevékenységet sikeresen old meg, aki nem, annak több idő kell. De ilyen elven lehetne fönt még további száz tábla, ami alapján vannak „szépen evő”, „a magas csúszdáról is lecsúszó”, vagy éppen „labdát egyenesen gurító” gyerekek (ha gonosz akarok lenni, esetleg „mindig kedvesen mosolygó óvó nénik” vagy „szépen mesét mondó óvó nénik”). Mindenki ügyes valamiben, ezt erősítsük, kérem szépen! (A másság problémájáról akkor még nem is beszélve… Mit közvetítünk azzal, hogy valaki képes valamire, valaki pedig nem?)

Helyzetek és szituációk

Jelenet az Ovizsaru c. filmből

Az óvodában olyan helyzetek adódnak, amilyenekkel a gyermek sem otthon, sem játszótéren, sem nagymamánál előtte nem találkozott. Az, ha valamit nem tesz meg, vagy nem úgy tesz meg, az nem azért van, mert ő neveletlen, figyelmetlen, és hasonlók, hanem mert új neki a szituáció, a helyzet. Egyik reggel, érkezésünkkor a csukott ajtó mögül azt hallgattam, hogy egy beszoktatós kislánnyal hogyan gyakorol (és kiabál) a dajka, mert nem jó sorrendben végzi a dolgát (konkrétan a reggeli utáni elpakolást). „Tedd le a tányért! Nem, előbb told be a széket! Most fogd meg! Két kézzel! A másik tálcára rakd! A poharadat is! És a szalvéta? Azt én fogom kidobni?” Összeugrott a gyomrom, de próbáltam gyermekemet mosolyogva biztatni, és jókedvűen bekísérni a terembe. Hazafelé azon gondolkodtam, vajon a nevelők is ilyen szigorú sorrendben pakolják-e el ebédjük után a dolgokat?

Kisdolog, nagydolog

Tetszik, nem tetszik, az otthon intim pisiléséből és kakilásából közös pisi-kaki szituációba csöppen a gyerek. Anyával elmenni, és nyitott ajtónál pisilni egészen más, mint gyerekek nyüzsijében, egymásra kukucskálva, nyilvánosan. Ez már önmagában is kellemetlen, de az, hogy a gyerekek feje fölött kiabál az egyik óvónő a másiknak, hogy: „Gumikesztyű, zacsi, ez tudod mit jelent?” Mire a másik: „Jaj ne mondd, hogy már megint?” És akkorra már mindenki tudja, hogy Ádámka ma is bekakilt. Nem diszkréten, együtt érzően, a gyermek pánikját csökkentve fogadják, hanem hangosan, gúnyosan, lesajnálóan, talán még mérgesen is. Előttem, egy másik anyuka előtt, és a többi gyerek előtt.

Kommunikáció

És akkor rátérnék a kommunikációra. Sajnos, nemcsak a szülők és pedagógusok között nincsen megfelelő mennyiségű és minőségű kommunikáció, a gyermekkel sem úgy beszélnek, ahogyan szükséges és elvárható lenne. Otthon halkan, jóindulatúan, majd az óvodában türelmetlenül és rádörrenve. Az én jókedvű fiacskám az első egy hónap után a halk figyelmeztetésen is elsírja magát itthon. Sosem szóltunk rá hangosan, ha valamiért többször kellett szólni, akkor is a hanglejtésből tudta, hogy szót kell fogadni, és nincsen több figyelmeztetés. Most már mindenen megszeppen, könnybe lábad a szemecskéje, gondolom, úgy szólhattak rá, ahogyan ezt nem szokta meg, és minden figyelmeztetéshez hozzákapcsolja ezt az élményt.

Okok és megoldások

Azt hiszem, csak akkor lehet jól működni az óvodával, és az óvónőkkel, ha sikerül a másikra ráhangolódnunk, a problémáknak megkeressük az okát, és érezzük, hogy közös érdek azokon változtatni. Pozitív beállítódású embernek érzem magam, mindig igyekszem látni (és gyermekeimnek megmutatni) a jót, a szépet, az értékeset, de ez legyen közös érdek! Legyen az ovi egy kedves, vidám hely, ahol szeretik a gyereket, kedvesen segítik abban, ami nem megy neki, tudnak örülni annak, amit megcsinál, elfogadják, és ha ő is érzi, hogy olyan közösségben van, ami biztonságos számára, akkor szívesen jegyzi meg, és tartja be a szabályokat is. A közösségért, mert szeretne odatartozni, és az óvónőért is, mert szeretne a szeretett személynek megfelelni. Fordítva nem mindig működik…

Nyitókép: www-dmusd.org

 

hirdetés

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás