Talán a béke ideje jön
Megint váratlanul, kopogtatás nélkül rúgja ránk az ajtót a nyár.
Nemrég még a radiátor tetejéhez érintgettük a tenyerünket, próbálgattuk, hogy mennyi csend és mennyi meleg fér el benne. Sötétben kopogtak a lépteink, kopottas lavórjából fagyos, kékes fényeket löttyintett elénk az éjszaka.
És most itt csahol, nehezen kap levegőt, lóg a nyelve a kora nyárnak, ami a boldogság madara lenne, lehetne, ha nem rozsdásodott volna belénk a tél folyamán az ingünket, blúzunkat és szíveinket átnedvesítő harag, érthetetlen és értelmezhetetlen gyűlölet. Ami naponta, vagy óránként elénk fordult minden sarkon, minden járdán és lépcsőn, mint valami bolhás kabát, ami élelemre kér, cigarettát kér, bokszert tol a torkunknak, kést szegez az ölünk felé.
Jön a nyár és tervezgetünk. Én például nem szeretnék mást, mint egy ódon városban ülni a téren valami semmi árnyékban, hátamat nekivetve a százados köveknek, a házak közötti réseken billegő nagy kékséget bámulva. Nem gondolkozni, nem gondolni semmire, a levegővétellel beszívni a sótól porzó, átlátszó, kékes forgatagot, kieresztve pedig megszabadulni minden ártalmas irigy sóvárgástól.
Nézni kívülről magamat, ahogy nézek elfele, nem sajnálni, de nem is lelkesedni a bámészkodóért, engedni lenni, létezni és ha kedve tartja, menni engedni, öregnek látni, cserzett arcú, ráncos, fehér indiánnak, aki azért nem kívánkozik a télbe, mert több telet látott már, mint amennyi még elviselhető.
Múlik bennünk az idő, elmúlunk az idővel. Nincs már annyi alkalom, mint hinnénk, nincs annyi lehetőség, nincs annyi váratlan ajándék. Béküljünk meg, vessük hátunkat a kopott köveknek, nézzünk föl az égre, hunyorogva, kémlelve valamit, ami lehet, hogy nincs is, nem is volt és nem is lesz. Csak mi hittük, hogy a szerelem szájmelege csókolgat valamennyiünket. De csitt, legyen béke, legyen nyár és legyen tánc. Amit már többé nem táncolunk, csak mosolyogva nézzük…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
