Test. Kép. Zavar. A kor szépségeszménye a nők szorongására épít. A sérült énkép plasztikai műtéttel nem javítható

Mi a szépség? Nehéz ezt pontosan definiálni; hosszú évszázadok óta sokan tettek erre kísérletet. Az egyik sokszor idézett definíció filozófiai: Immanuel Kant szerint

szép az, ami érdek nélkül tetszik.

Ezzel párhuzamosan az a pszichológiai tézis is teljesen helyénvalónak tűnik, mely szerint

szépség nincs érdek nélkül.

Minthogy a szépség a szemlélő, befogadó számára jutalom, hasonló hatást vált ki, akár egy ajándék, így máris nem lehet érdektelen. Az érdek ebben a megközelítésben a jutalomélményhez fűződik.

A tömegkommunikáció megjelenésével, a média uralmával teljesen megváltoztak a szépségről alkotott fogalmaink. Szép az, amit a társadalom (meghatározó része) vonzónak talál az adott a kulturális közegben. Szép az, ami követőkre talál. Szép az, amiből hasznot lehet húzni. A mai szépségeszmény motorja a média, amely ontja magából az ideálképeket, és meghatározza a követendő értékeket. A fiatalság érték, a szépség érték, a tökéletes megjelenés és test érték. A média olyan világot teremt, amely nők tömegeit szippantja be, olyan elvárásokat támaszt, amelyeknek szorongások és/vagy lemondások és/vagy komoly áldozatok árán lehet megfelelni: dús haj, vastagabb ajak, kisebb orr, nagyobb mell… Virágzik a fogyókúraipar, a kozmetikai ipar, és jó ideje a plasztikai – esztétikai – sebészeti ipar is.

Sokszor halljuk ennek kapcsán, hogy haladni kell a korral! Miért ne élhetnének a nők (s persze a férfiak) a rendelkezésre álló szépészeti beavatkozások lehetőségével? A kulcsszó: igényesség! Ezzel a bűvös szóval ügyesen el lehet terelni a figyelmet a lelki háttérről. (Ráadásul azt sugallja, hogy akiknek nincs pénze, szándéka plasztikai beavatkozásra, azok igénytelenek…) Mi a baj a mai szépségmítosszal? Az, hogy a nők szorongására épít. Az, hogy a nők túlságosan sokat aggodalmaskodnak a külsejük miatt. Olyan természetes folyamatokat sem viselünk el (általánosságban), mint a szemek alatti szarkalábak vagy az őszülő haj… Egy korábbi brit felmérés szerint minden 6. nő már 20 éves korában elkezd aggódni az öregedés miatt. 

A legtöbben lelki okokból esnek át esztétikai műtéten. Nem ritka, hogy a beavatkozásnak nincs objektív indoka – az illető saját torz tükörében felnagyítva látja az adott testi hibát vagy hiányosságot. Mit változtatnak meg leggyakrabban magukon a nők? Készült erről egy lista, melyet plasztikai sebészek állítottak össze.

Mellnagyobbítás

Mellkicsinyítés

Orrplasztika

Zsírleszívás

Fülplasztika

Intimplasztika

Arcplasztika

Szemhéjplasztika

Hajátültetés

A legtöbben azért vállalkoznak plasztikai műtétre, mert elégedetlenek a külsejükkel. Láthatjuk azonban sokaknál, hogy a beavatkozást egy idő újra és újra megismétlik. Szélsőséges esetekben az illető a műtétek következményeként a felismerhetetlenségig eltorzul. 

Testdiszmorfiás zavar 

Rengeteg embert – főleg nőt – érint! Mit is jelent a testdiszmorfiás zavar? Valamely képzelt vagy valós testi hátránnyal való túlzó foglalkozást. Egyfajta beszűkült állapotot. Az aggodalom, szorongás mértéke gyakran nincs összhangban az anomális fokával. Jellemző erre a szorongató állapotra az ún. önsebzés, az önostorozás. Az illető valóban elviselhetetlennek érzi a testi hátrányát. Ők a plasztikai műtét(ek)re szinte beutalóval mennek – környezetük támogatja őket ebben. Hatalmas csalódás számunkra, hogy a beavatkozás után sem enyhülnek a szorongásaik. 

Pszichológiai változás csak akkor következik be, ha az eltorzult énképet is sikerül megváltoztatni. Ez azonban nem következik automatikusan egy-egy szépítészeti eljárásból, nem a plasztikai sebész feladata – a pszichoterápia hatásköre. A sérült énkép gyakran korai gyermekkorban, a szülőkkel való kapcsolatban alakul ki – nem csak testdiszmorfiában tud megnyilvánulni, gyakran okoz zavarokat például a párkapcsolatban.

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média izgalmas világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbáltam magam. 2006-2012 között főként szakújságíróként ténykedtem és fenntartható építészet témaköréhez kapcsolódó szakmai konferenciák, workshopok, illetve szakkiadványok létrejöttében közreműködtem.

Újságíróként szerettem volna kimaradni a nagy médiaátrendeződésből, részben ezért hoztam létre 2013-ban ezt a független felületet. A magazin kitartó munka és elköteleződés eredménye, család, munka mellett, szabadidőnk terhére gondozzuk alkotótársaimmal.

Néhány éve visszakanyarodtam a segítő hivatáshoz; gyermekvédelmi alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom élménypedagógiai alapokon nyugvó készség- és szociális kompetenciafejlesztést célzó csoportfoglalkozások, tematikus táborok keretében. Főbb témaköreim prevenciós-edukációs területen: kortárs bántalmazás, cyber bullying, netikett, tudatos médiahasználat, ökoszemlélet, fenntarthatóság. Szociális munkás, intézményi kommunikátor, újságíró, kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet mesterképzésén az iskolai mentálhigiénét választottam kutatási témámnak. Diplomamunkám címe: „Ki segít, ha baj van?” Mentálhigiéné általános és középiskolában.