A tisztelet, ami megillet

„Megkövetelem a tiszteletet!” „Betöltöttem a sokadik X-et, nekem innentől jár a tisztelet!” „Kötelességed tisztelni engem!” Hallottál már ilyen mondatokat? Netán magad is hangoztattál már ilyesmit? Ha igen, akkor ideje kicsit elgondolkodni a tisztelet fogalmán, és közelebbről megvizsgálni, mit is jelent tiszteletet adni, illetve, hogy mi az a tisztelet, ami „megillet”.

A szótári definíció szerint a tisztelet nem más, mint mások (emberek és értékek) elismerése, megbecsülése. A tisztelet, ebből kiindulva, nem arról árul el sokat, aki „kapja”, épp ellenkezőleg: arról mesél, aki „adja”. Az, hogy egy ember kit és mit tisztel, megmutatja a személyes értékrendjét. Azt tiszteljük, ami számunkra érték. Ha érték az emberi élet, akkor tisztelünk minden embert, embersége okán. Ha érték minden élet, akkor tiszteljük az állati, növényi létformákban is ezt az életet. Ha érték az ember által teremtett művészet, akkor tisztelünk mindent, ami… na nem, nem mindent, amit ember alkotott, hanem csak azt, ami a szemünkben művészi értékkel bír (azaz tetszik, gyönyörködtet, megérint).

A különböző értékrendek miatt történhet meg, hogy amit az egyikünk tisztel, az a másikunk számára jobb esetben semmit nem jelent. Sokan tisztelnek például élsportolókat, művészeket, és mindig vannak, akiknek a szemében ők „csak bohóckodnak”, és „mennének inkább kapálni, hogy valami hasznosat csináljanak”. Ismerős? Azt tudjuk tisztelni – fogalmak szintjén –, ami a személyes értékrendünk szerint „megérdemli”.

A megkövetelt tisztelettel általában két probléma van.

Az egyik az a törekvés, hogy a tiszteletet követelő egyben át is akarja rajzolni a másik ember értékrendjét. Amikor tiszteletet követel egy társadalmi státusznak, egy életkornak, egy hatalmi pozíciónak (ez nem csak egy vezérigazgató „betegsége” lehet, hanem egy óvónőé is!), elvárja, hogy a szemünkben ugyanúgy nagy értéke legyen az adott dolognak, mint az övében. A tiszteletet követelő nem kíváncsi arra, hogy a másik ember számára mi fontos, mi értékes, nem, ő nem akarja, hogy a másik ember megajándékozza azzal, hogy tükröt tart neki. Ő a tükörre is a saját, szépre retusált képét ragasztja, és azt, és csak azt akarja nézegetni. Így hát keményen utasítja is a másikat arra, hogy őt, és őbenne pontosan mit tiszteljen.

Az utasítással elérkeztünk a másik problémához. A megkövetelt tisztelet esetében a követelő általában azt is meg akarja határozni, hogy a tisztelet milyen viselkedésben nyilvánuljon meg. Ha kívülről nézzük a tiszteletadás aktusát, láthatjuk, hogy még ugyanazon helyzetben, ugyanarra az emberre vagy eszmére irányulva is más és más módon fejezzük ki tiszteletünket. Egyikünk egy szál virággal, másikunk mély meghajlással, harmadikunk pedig az ujja hegyével megböki a sapkája sildjét, és azzal is ugyanúgy a tiszteletét fejezi ki.

A tisztelet formába öntése ugyanúgy egyéniségünk kifejeződése, mint ahogy értékrendünk is, amely mentén tiszteletünk születik. A bármilyen viselkedésbeli követeléssel előálló „tiszteletkövetelő” azonban megint csak nem engedi, hogy a másik „önmagától” tegye, amire késztetése van, nem, neki határozott elképzelése van arról, hogy miben és hogyan nyilvánuljon meg a tisztelet irányába. Követelései általában túlzók, önzők, őt mások fölébe helyezik. Így például, ha a megkövetelt tisztelet azt jelenti, hogy elvárja, hogy a kéréseit parancsként fogadják és feltétel nélkül teljesítsék, hogy eszméit, gondolatait elfogadják, lenyeljék, egy szóval se vitassák, hogy személyiségének bármely megnyilvánulását elismeréssel, egyetértéssel, sőt tapsviharral fogadják.

A tisztelet azonban nem ezt jelenti. Attól, hogy valakit tisztelsz, mint emberi lényt, nem kell tisztelned a becstelen viselkedését, nem kell kritika nélkül fogadnod minden szavát, az óhaja nem kell, hogy parancs legyen. Ha az értékrended szerint tiszteled a kitartó munkát, a hűséget, a becsületességet, és az megvan az illetőben, úgy tiszteld azért. Ha azonban a tisztelet-listádon nem szerepel például az életkor, a társadalmi rang (elöl doktor – hátul doktor), akkor ezekért a tényezőkért önmagában nem fogsz tudni tiszteletet adni.

S mi van azzal, aki nem tisztel „sem Istent, sem embert”?

Ismétlem, az, hogy mit tisztelünk, rólunk árulkodik. Ha egy másik ember történetesen nem azokat a dolgokat tiszteli, amit te, akkor csak annyi történt, hogy ő egy másféle életet él. Ha nem tisztel senkit és semmit, akkor neki épp ez az útja. Ám ha te tiszteletben tartod a másik ember másféleségét, akkor az sem fog zavarni, ha nem kapod meg a tiszteletet. Amint rájössz, hogy nem követelés kérdése, már nem is lesz annyira fontos, hogy tisztelnek-e.

Egy dolog viszont lényeges: az önmagaddal való viszonyod. Az, hogy te tiszteled-e önmagad. Ezen a téren azonban saját magaddal kell dűlőre jutnod.

Nyitókép: Vlada Karpovich/Pexels

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.