Transzgenerációs trauma a családban. Hogyan hatnak a nagyszülők, szülők által megélt élmények a gyerekekre és az unokákra? Interjú

Régen megfigyelt jelenség, hogy a traumák képesek „öröklődni” a családban, a következő generációkra is hatást gyakorolva, mintha ők maguk is megélték volna a megrázó eseményeket. Terápiás tapasztalatai alapján most két magyar pszichoanalitikus modellt alkotott arról, hogyan történik ez: a feldolgozatlan és kínzó élmények hatására egy sajátos lélektani közeg alakul ki a családban, amiben a trauma jelenlevő, valós fenyegettséget jelent. Ebbe az atmoszférába belenőnek az utódok, áveszik, majd továbbadják. Bakó Tihamér és Zana Katalin kötete az angol nyelvű kiadás után hamarosan megjelenik magyarul is, Transzgenerációs trauma öröksége, terápiája címmel.

Hogyan adja át a traumát egy generáció a következőnek?

Zana Katalin: – Leegyszerűsítve, ha a traumatizált emberek nem tudják feldolgozni, lezárni a múltat, akkor a traumatikus élmény nem tud megszelídülni, változatlan intezitással hat tovább. A fenyegetettség így állandóvá válik, függetlenül a realitástól. Létrejön egy atmoszféra, amelyben a túlélő nem elmeséli a vele történteket, hanem bevonja a számára feldolgozhatatlan élményekbe a környezetét. A következő generáció ebben nő fel, ezt a sérült, feldolgozatlan valóságot kapja meg, ami tele van félelemmel, szorongással. Ez az élményvilág a saját identitásának is része lesz, hiszen a fogantatásától kezdve befolyásolja személyiségfejlődését. Nem lesz képes saját jogon kialakítani kapcsolatát a külvilággal, mindent a szülők élményvilágán átszűrve érzékel, és a sajátjának éli meg a kiszolgáltatottságot. Ráadásul számára ez a családi atmoszféra lesz a természetes, biztonságot adó közeg, amin kívül bizonytalanul érzi magát, tehát nehezen is lép ki belőle. Ha mégis sikerül kitörni, a leválást bűntudat kíséri, az illető úgy érzi, magára hagyja a családot ebben a súlyos közegben.

Mennyire vannak konkrét emlékek egy ilyen közegben?

Z.K.: – Ez egy szavak nélküli, szimbolizálatlan emlékezés. Az élmények kiszorulnak a verbális kommunikációból, hiszen a traumát átélők nem tudják értelmezni a történteket, így megfogalmazni is nehéz őket. Ahogy távolodunk a generációkon keresztül az eredeti traumától, az utódok még kevesebb konkrétumhoz tudják kötni a félelmet, szorongást, de érzik ezeket. Így idővel adott esetben erősödni is tudnak ezek a traumák, nemcsak csillapodni.

Bakó Tihamér: – Ez az atmoszféra egy terápiás közösségben is megteremtődhet. Ennek egyszer részese voltam. Egy hölgy, aki gyerekként élte meg a holokausztot, és hozzánk járt egy terapeutához, olyan fájdalmat élt meg a foglalkozásokon, amelyet a zárt ajtók mögül is hallottunk, és megéltük a trauma tehetetlen, dermedt állapotát, jelenvalóságként. Félelmet, fájdalmat, magányt mozgósított bennünk, habár csak átmenetileg.

– Miből lehet következtetni a transzgenerációs trauma jelenlétére, vagy a páciensek ezzel tisztában vannak?

B. T.: – Általában nem úgy találkozunk az egykori traumákkal, hogy azt a páciens elmeséli vagy behozza a terápiába. Csak azt látjuk, hogy van egy tünete, aminek nincs igazán oka, vagy ha van ok, túl erős a reakció. Tegyük fel, egy negyvenéves férfi válik. Ez persze fájdalommal jár, de ő túlságosan intenzíven éli ezt meg, öngyilkossági gondolatai vannak, úgy érzi, születésétől fogva hordoz magában valami hatalmas magányt és veszélyérzetet. Ez indokolatlan. Ilyenkor valójában az történik, hogy az illető a válásban végre talál egy okot, amiben megélheti a transzgenerációs traumából fakadó mély fájdalmat, ezt ugyanis egyébként nehéz kapcsolni a realitáshoz. De jel lehet az is, hogy amikor súlyos családi történetekről beszél az illető, nem úgy meséli el, mint aki érintve van a történetben, hanem úgy, mintha nem az övé lenne, nincs vele kapcsolata. Ennek oka, hogy feldolgozatlanul kapta meg, ő sem tud vele mit kezdeni. Szintén egy jel lehet, hogy ezek a történetek megjelennek a páciens álmaiban, fantáziáiban.

B. T.: – Ha nem tudom lezárni, megemészteni a múltat, a tragikus pillanat befagy és állandóvá válik, nem lesz jelenem, se jövőm, összecsúszik minden egybe. Ott vagyok a játszótéren, nem látom egy pillanatra a gyereket, és olyan képek villannak be, amelyeket ez a helyzet hív elő, de nem kapcsolódnak a valósághoz.

– Milyen körülmények között erősödik fel a trauma generációról generációra?

B. T.: – Súlyos traumatizáció esetén egy sajátos atmoszféra, egy úgynevezett „mi-élmény” születik. Ezt az élményt különösen erősíti, ha a traumát egy egész közösség szenvedi el, mint amilyen a holokauszt vagy akár a kitelepítések, hiszen nem csupán az érintettekkel, hanem az egész családdal történik meg, sőt, az egész közösséggel. S amikor például egy harmadik generációs egyén meg akarja teremteni önmagát, ki akar szakadni ebből a közös sorsból, akkor ellenállást válthat ki az előző nemzedékekből, de még önmagából is, ami erős bűntudat formájában jelentkezik. Friss példa erre egy páciens, akinek valaha kitelepítették az értelmiségi nagyszüleit, akik borzalmas helyzetben éltek egy hodályban, elvesztették mindenüket, teljesen megsemmisült az egész világuk, identitásuk. A család abban a tudatban él, hogy ők vesztesek, szerencsétlenek. Az unoka próbál megteremteni egy új világot, egy önálló énállapotot, de maga sem adott erre engedélyt önmagának. Teszi a dolgát, de azzal a magánnyal és félelemmel, amit otthonról hozott, az új világba is behozva ezeket a szorongásokat, megteremtve azokat az üldözőket, akik a családjában még élnek, a házmestert, a lakókat, akik fenyegetik őket. Olyan szülők számára, akik megjárták Auswitzot, a gyereknek van egyfajta „életbentartó”szerepe, a közös lélektani tér megteremtésével a trauma élménye is megoszthatóvá válik. A gyerek ilyen értelemben segíti a túlélést, de ez lesz a küldetése. Ha le akar válni, széteshet a „mi”, és a traumát megélt szülők számára lényegében véve nem marad semmi. Ezt a gyerek is érzi és ezért nem lép. Az egyik csoportunkba járt egy olyan érintett, aki elment külföldre tanulni, és az volt az érzése, hogy a szülei, akik Holocaust-túlélők voltak, ebbe bele fognak halni. Egy éven belül így is lett. Nagyon erős szimbiózis van ebben az állapotban. A terápia fontos része, hogy a páciens akkor tudjon változtatni, amikor már erős, és ezzel visszafelé is tud hatni, a szüleinek támogatást adni abban, hogy ne veszteségként éljék meg a változást, a gyermek szeparációs törekvéseit.

– Mindennek milyen következményei lehetnek még a szorongáson kívül?

B. T.: – Depresszió, öngyilkossági gondolatok, az érzés, hogy értéktelen vagyok. Például a kitelepítés kapcsán, ha a következő generáció magáévá teszi a megalázottság érzését, nem lesz képes megélni, hogy értékes, és messze a tehetsége, lehetőségei alatt teljesít. A különböző, huszadik századi traumákban érintett társadalmi csoportokban folyamatosan ott van a halál, a megsemmisülés gondolata, egyfajta folyamatos készenlét. Ha pedig a környezet közömbös, nem akar hallani az őket ért bántalomról, extrém esetben megkérdőjelezi vagy támogatja a bántalmazást, akkor a traumák még inkább tabuvá válnak, még inkább kiszorulnak a narratívából.

Z. K.: – Sokszor olyan szégyen is jelen van, aminek nem találni az okát. Néha pedig indulatok és agresszió is.

Milyen terápia segíthet egy ilyen helyzetben, amikor esetleg már nincs is konkrét emlék, amivel dolgozni lehet?

Z. K.: – Nyilván ezt nehéz röviden összefoglalni, de lényegében véve az, hogy megpróbáljuk integrálni az elfelejtett, zsigeri szintű élményeket. Nem baj, ha nem tudjuk, konkrétan mi történt, ilyenkor megpróbáljuk együtt elképzelni. Létrehozunk egy új narratívát, amiben már ezeknek a történeteknek is van helye, és elképzelhető velük együtt is egy jövő, egy működőképes élet. De ez hosszú folyamat. Az önmagában még nem elég, ha felismerem, honnan ered a szorongásom, hogy aránytalan az adott helyzetben. De a beazonosítás idővel segít.

B. T.: – A differenciáció során elkezdjük szétválasztani, hogy mi a páciens élménye, és mi a szülő, a nagyszülő élménye. Ha például a gyerekem egy pillanatra eltűnik szemem elől, és erre pánikot érzek, hogy elvitték, abból mi az enyém itt a huszadik, huszonegyedik században. Ez egy szövevény, amit ki kell bogozni. Alapvetően azt segítjük, hogy a páciens egy erősebb én állapotába kerüljön, és akkor ezzel az énnel már meg tudunk küzdeni a sérüléssel. Idővel képes lesz tartalmazni a traumát és a korábbi, sérült ént.

Az egészséges személyiség tulajdonképpen az, hogy van egy narratívám magamról, elindul valahonnan és eljut valahová, és mindennek van benne helye, értelme, egy személyiségfejlődés részeként?

Z. K.: – Igen, fontos a folytonossága, hogy a narrativa ne legyen szakadozott, az élmények integrálhatók legyenek.

– Az elkövetők és a szemtanúk „öröksége” milyen következményekkel jár a következő generációkra?

Z. K.: – Ez kevésbé része ennek a könyvnek, de van ilyen. Volt olyan páciensem, akinek a felmenője között gyilkos volt, és az is egy trauma a leszármazottaknak, hasonlóan nehéz lélektani problémákat tud okozni, mint a bántalmazott felmenőké. A szemtanú örökségével is meg kell küzdeni.

Szinte mindenkinek van valamilyen családi múltja, egyszerre többféle szereppel. Hogyan kellene ezeket feldolgozni, hiszen ma már elég sokat beszélünk a múltról. Ez nem elég, vagy nem jól beszélünk róla?

Z. K.: – Az általunk kidolgozott mélylélektani modell azt írja le, hogyan történik a trauma átadása generációk között az egyének szintjén. A módszertani javaslatok is egyéni terápiákra vonatkoznak. Bár ez már nem a szakterületünk, de a társadalmi szintű feldolgozás is nagyon fontos, mert ezek a transzgenerációs atmoszférák valóban kísértenek minket. Mivel a traumát a társadalom egésze éli át, áldozatként, elkövetőként vagy tanúként, a traumatikus élmény csoportélmény lesz. A transzgenerációs atmoszféra születésével a generációk között is elmosódnak a határok, több generáció élményvilága csúszik össze. Amikor ezek az atmoszférák egy aktuális – családi vagy társadalmi – helyzetben találkoznak, az érintettek nem az adott helyet, hanem a transzgenerációs élmények mentén reagálhatnak egymásra. A reakciók pedig aránytalanok.

Mit tanulhatunk mindebből, mit tehetünk annak érdekében, hogy „letisztítsuk” a magunk mögött hagyott, viharos huszadik századot?

Z. K.: – A társadalomnak az úgynevezett tartalmazó képességét kellene növelni, hogy különböző csoportok eltérő élményei legyenek befogadhatók, minél több narratívának legyen helye, s kialakulhasson egy közös narratíva, amelyben ezek a történetek kapcsolódhatnak egymáshoz. Úgy írtuk meg a kötetet, hogy érthető legyen más szakterületek képviselői, például egy szociológus, egy történész, egy pedagógus, vagy akár a laikus olvasó számára is, ezzel segítve a szélesebb körű felhasználást.

B. T.: – Ha egy társadalom nem dolgozza fel a múltját, az újra és újra felbukkan és hat az aktuális eseményekre A huszadik századot még sokáig fogjuk cipelni.

 

Nyitókép: needpix

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

nyolc − 7 =

hirdetés