Trónok harca, férfiak, én

Vannak banális apróságok az életben, melyek összekötnek időpontokat az életben, és ezáltal egy egy kis mérlegelésre késztetnek: hirtelen egy korábbi életünkbe visznek vissza, új nézőpontot adva a mostanihoz, elindítva egy kis rácsodálkozást, mi minden történt azóta. Ezek nem feltétlen mindig olyan fennkölt, magasztos dolgok, mint a karácsony vagy a születés, a halál, lehet, hogy csak éppen a Trónok harca zenéje. Nem túl sokszor hangzik fel ahhoz, hogy kiégesse a saját, emlékidéző hatását, mint a mindennapokban élő tárgyak vagy emberek. Néha az időjárás tud még ilyen lenni.

Amikor először hallottam ezt a kérlelhetetlenül zajló hegedülést, az apró, fogaskerekekből kérhetetlenül építkező világot, éppen elveszettem egy gyereket. Egy gyereket egy férfival, aki az életem szerelme volt.

Csak vergődtünk, estéről estére, próbáltunk úgy haladni az idővel, hogy ne kelljen a saját életünkben részt vennünk, minél inkább kívül legyünk rajta, és ennek például ez a sorozat volt az eszköze. Nem tudtam elképzelni, hogy az élet mehet tovább ezek után, és nem áll meg a világ örökre. Ez a zene azt mutatta, akkor is, mindenképpen folyik tovább az élet, valahogy mintha húzna-vonna, rángatna magával, csakazértis. Pedig az elképzelhetetlen megtörtént.

Aztán tényleg tovább folyt az élet, lett harmónia újra gyerek nélkül, aztán lett gyerek is, de akkor elveszett a férfi, elment a másik után. Most megosztjuk a feladatot, ő vigyáz az egyikre az égben, én itt a földön a másikra.

És az elképzelhetetlen megtörtént, lett új szerelem, akit szintén érdekelt ez a történet, aki elővette és megmutatta az újabb évadokat, és a kapcsolat, a párhuzam meglepett, hogy újra itt ülök, egy másik férfi mellett, enyhe elképedéssel, mégis hogyan történhetett ez. S megint zajlik a zene, forognak a fogaskerekek. Milyen érdekes, ahogy hegedülnek ott tovább, a távolban, mindentől függetlenül, nem érdekli őket, milyen drámák zajlottak le közben a világban.

Most meg itt ülök, egyedül. Elmúlt a szerelem, tán nem is volt. Csak illúzió, a naiv hit, hogy lehet még. Érdekel a történet, így hát nézem. Mindig belekarmol a szívembe egy kicsit ez a felvezetés, de megszoktam ezt a kérlelhetetlen továbbfolyását a világnak. Zord tájak és sárkányok, gyönyörű mediterrán helyszínek, valótlan események, eltúlzott, de érdekes karakterek, amelyek képesek arra, hogy kiragadjanak az életemből teljesen, kívülre időn és léten. És összekötik az én különböző világaimat és életeimet, amelyek egymást követték az időben. Nem ez jelenti a biztonságot és állandóságot a folyamatosan változó világban, de valamiféle érdekes jelenlevőséget, hogy nahát, a világ összedőlhet, de Trónok harca még mindig van.

És amikor a szálak összeérnek, a miértekre magyarázat születik ebben a történetben, egy kicsit fáj, hogy azt egyedül élem meg, nem oszthatom meg azokkal, akiket érdekelt a válasz.

Ha egy gyerek először érzi magát magányosnak életében vagy először éli át egy szomorú főhős érzéseit és sírja el magát, először tesz egy barkát saját indíttatásból egy fotó mellé, emlékezni, akkor az emberben van egy belső összeomlás egy néma zokogással, de fél perc múlva rohan tovább vagy mosolyog újra, mert egy gyerekkel nem lehet nem mosolyogni.

S este, ha valami, lényegében véve banális, hatásvadász sorozat hatásvadász eseménye lezajlik, akkor megindulnak a könnyek, bármilyen egyszerű is az egész. Olyan ez a párhuzam is, mint a háromdarabos legó, mint a faék: végtelenül egyszerű, hatásvadász, de legalább kristálytiszta. Ez van.

– FK –

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

négy × 4 =

hirdetés