„Boldog az, aki otthon boldog.” Tudatosság kell ahhoz, hogy az emberek visszataláljanak egymáshoz. Pszichológiai és életmód szakterapeutával beszélgettünk

A nagy „mesemondótól”, Tolsztojtól származik a gondolat: „boldog az, aki otthon boldog”. Nem nagyon lehet ezzel a megállapítással vitatkozni (még úgy sem, hogy a realista orosz próza mestere nem volt boldog otthon). Most, hogy a világjárvány miatt sokan kényszerülnek – egyszerű hétköznapokon – hosszabb otthonlétre, tisztán, a maga valóságában mutatkozik meg a szűkebb családi kapcsolatok mélysége, milyensége. Ebben a kényszerű összezártságban kell feldolgozni egy sor váratlan körülményt, szorongató bizonytalanságot. Azoknak sem könnyebb, akiknek dolgozniuk kell, nem tudnak együtt lenni otthon maradt ovis, iskolás gyermekükkel, nekik ráadásul a fertőzésveszély nyomasztó gondolatával is meg kell küzdeniük. Ennek a számos szempontból nehéz helyzetnek a feldolgozása és kezelése még a jól „funkcionáló” családokban sem egyszerű… Mit tehetünk? Riha Zsófia pszichológiai és életmód szakterapeutával beszélgettünk.

Ebben a rendkívüli helyzetben fokozottan felértékelődik a hivatásos és önkéntes segítők szerepe. Pszichológusként hogyan éled meg ezeket a napokat?

Anyaként van egy személyes megélésem. Kilencéves gyermekemmel tanulni kell itthon, ennek figyelembevételével alakítottam ki az új napirendem. Próbálom a helyzetet úgy kezelni, hogy az élet megy tovább, csak átmenetileg speciális feltételek mellett. Pszichológusként pedig azt érzékelem, hogy egy ekkora járvány kezeléséhez nincs sem közösségi hagyományunk, sem ötlettárunk. Mindenki saját kútfőből próbálja a mindennapokat megoldani.

A 21. században – a fejlettnek nevezett világban – nem volt még ennyi ember krízishelyzetben egyszerre. A pandémia korai hatása miként csapódik le a napi munkádban?

Egypáran felhívtak telefonon azzal, hogy most nem mernek saját magukra költeni. Ennek számomra az az üzenete, hogy bár a legtöbben befelé fordultak, kevésbé teszik önmagukat középpontba. Vannak természetesen olyan folyamatban lévő munkáim, amiben a klienseimmel megtartottuk egymást, áttértünk a videóbeszélgetésre. A személyes tér varázsa ugyan elveszik, de azokkal, akik komolyabb önismereti munkába kezdtek, s nem szeretnék ezt a folyamatot félbehagyni, ily módon fenn tudjuk tartani a folytonosságot.

A járvánnyal összefüggő lelki, mentális problémák a későbbiekben csapódhatnak le?

Valószínűleg. Ha majd a járvány lecseng. A történteket fel kell tudni dolgozni lelkileg is. Nemcsak anyagilag lesznek veszteségek. Újra kell értékelni a hozzáállásunkat, a mindennapjainkat. Lesznek emberi, anyagi veszteségeink. Fontosnak tartom, hogy a veszteségekkel megtanuljunk bánni.

A járvány vezérelvei: Maradj otthon! Vigyázzunk egymásra! A kényszerű otthonlét a megelőzést, a járvány lassítását célozza. Na de családon belül, napokig, hetekig összezárva is tudnunk kell vigyázni egymásra. A betegség miatti félelem, a munkahely elvesztése, az egzisztenciális bizonytalanság, a szülőknek az ovik, iskolák bezárása, a mozgástér beszűkülése…sorolhatnám. Sok ez így egyszerre. 

Nem véletlen, hogy az internetes felületeknek különösen felértékelődik most a szerepük, senki sem akar egyedül lenni. Az ember közösségi lény. Magam is jelen vagyok a közösségi médiában, látom, hogy sokan azért kapcsolódnak, azért posztolnak, mert szükségük van a közösségi élményre, a visszajelzésre. Sokkal könnyebb egy internetes közösségi felületen megnyilatkozni, mint mondjuk a saját családunkkal bánni. Van ennek egy furcsa paradoxonja; egymásba akarunk kapaszkodni, de vajon tudunk-e, merünk-e? Eddig rutinszerűen teltek a mindennapok, mondjuk este találkoztunk két órát, és reggel egy órát a családunkkal, és még ebbe a szűkös időbe is belefért némi „önzés”. Most pedig össze vagyunk zárva, és bizony, sokkal jobban kell figyelnünk egymásra.

És ebben meg kellene találni az arany középutat, hogy se a figyelmetlenség, se az állandó jelenlét ne menjen a másik idegeire…

Ehhez kell az értő figyelem. Ebben a helyzetben fokozottan fontos. Rutinszerűen élünk, állandó mintázatokban gondolkodunk, sokszor nem is halljuk meg a másikat. Most idegileg, érzelmileg is sokkal feszültebb állapotban van mindenki; nem tudjuk, meddig tart, meddig leszünk összezárva.
Anyaként most mi vagyunk a gyerekünk tanítónénije, nem tudjuk, meddig. Nem tudjuk, meddig kell 0-24 órában háztartást vezetni, home office-ban létezni. Nem vagyunk erre felkészülve, ezért végtelenül nagy empátia, türelem kell egymáshoz is. Tisztázni kell magunkban és a családtagokkal, hogy mennyi aktív időt tudnk, akarunk együtt tölteni a másikkal, törekedve arra, hogy ne csak egymás mellett legyünk a lakásban, hanem egymással is legyünk. Gyerekes családokban fokozottan fontos a napirend.

Diszfunkcionáló családokban, ahol eddig sem volt jellemző az összhang, az egyetértés, különösen nehéz lehet az összezártság…

Idegileg is érzékenyebbek vagyunk most. Ahol eddig is volt probléma, ezek felnagyítódhatnak. Nehezebb elvonulni, menedéket találni. Én azt javaslom, mielőtt bárki különböző gyógyszerekhez fordulna megoldás gyanánt, a felek próbáljanak beszélni egymással. Mindenkinek részt kell vennie ebben a speciális helyzetben. Össze vagyunk zárva, új dolgokra kell felkészülnünk, új terveket, új működésmódokat kell kitalálni. Ehhez a helyzethez mindenki részéről iszonyú nagy rugalmasság kell, tolerancia és kommunikáció. Most a kimondott szónak, az érzelmek kifejezésének nagyon nagy hangsúlya van. Legalább egy viszonylagos békét kellene kötni. Mindegy, hogy miben történik kompromisszum, de meg kell egyezni erre az időszakra, meg kell beszélni, hogy lehet ezt családilag túlélni. A gyerekekkel pedig ki kell alakítani egy rendet, működésmódot. Nagyon könnyű lenne a gyerekeket egész nap a tévé elé ültetni, egyfajta tehermentesítésként, de tudjuk, hogy ez hosszú távon mivel jár. A közös játéknak nagyon nagy szerepe van most. Meg kell keresni a másikat a lakásban! Legyenek beszélgetések a gyerekekkel, a társsal, legyenek esti rituálék. Elfelejtettek az emberek beszélgetni egymással. A társasjátéknak, a beszélgetésnek komoly feszültségoldó funkciója is van. Márpedig a feszültség óhatatlanul megjelenik most, bármennyire is jól működik egy család.

A bezártság tükröt tart arról, hogyan érezzük magunkat a kapcsolatunkban. Nem feltétlenül jó ebbe a tükörbe belenézni… Most minden felnagyítódik.

Tudatosság kell ahhoz, hogy az emberek visszataláljanak egymáshoz.

Nők, férfiak másként viszonyulnak a stresszhez? Nyilván fontos ebben is megérteni egymás működését…

Stresszhelyzetben először mindenkinél a kortizon, az anti-stressz hormon szabadul fel. A férfiak tesztoszteront „küldenek rá”, indulatosak tudnak lenni stresszhelyzetben. Nekik muszáj mozogni, menni, valamit tenni… Minket, nőket pedig ősidőktől fogva az oxitocin hormon „szabályoz”, mi stesszhelyzetben beszélgetni, bújni akarunk, ettől nyugszunk meg. Ha a nő megérti, hogy a férfi az indulatát másképp tudja levezetni – mondjuk indulatosabb, aktivitást keres, fát vág, vagy barkácsol –, az végül is egy jó válaszreakció, mert azt jelzi, hogy tud a stresszel bánni. A mozgás, aktivitás természetesen a nőknek is sokat segít stresszhelyzetben, de nekünk beszélni kell róla elsősorban. Ezt pedig férfiaknak kell megérteni. Üljünk le este, beszélgessünk. Ne azért, mert muszáj, hanem azért, mert fontos és azért, mert jó.

Speciális az egyedüálló szülők helyzete. Nekik másként nehéz… Ők mibe kapaszkodhatnak most?

Ha már középső vagy nagycsoportos a gyerek, sok mindenbe bevonható. Ha négy-öt éves, már meg lehet neki mondani, hogy „most ülj le egy kicsit játszani, mert szeretnék meginni magamban egy kávét”. Legyen alkalom a levegővételre, nem szabad beleszakadni ebbe a helyzetbe. A bezártságban próbáljunk időt szakítani a tornára, a mozgásra, a fizikai igénybevétel jó hormonokat termel, komoly stresszlevezető. Az együtt megélt nehéz időszakban az adja a biztonságot a családtagoknak, hogy tudják, számíthatnak a másikra. Már egy ovis gyermek is partner tud lenni, nyilván életkorához mérten. Egy kisgyerek akkor van jól, ha az anyja jól van. Ez nem azt jelenti, hogy színlelni kell! Az anyuka, ha úgy érzi, mondja ki nyugodtan, hogy feszült, de tegye hozzá: „nem miattad van!”. És azt is mondja ki, hogy „a helyzet most nem könnyű, de anya meg fogja oldani”. Ezek kulcsmondatok, a gyerekek ettől megnyugszanak – van baj, de anya és apa majd megoldja…

Sokan érzik úgy, hogy nem tudják, mit hoz a holnap, hogy kicsúszott az irányítás a kezük közül. Nehéz így bármiféle megoldásban hinni…

A felnőtt viselkedéshez – értve ez alatt a mentális életkort – hozzátartozik, hogy tudatosan cselekszel. Hogy magamnak állítok korlátot, amit megtart, nem pedig korlátoz, és ha hozzáteszem azt a jövőfókuszt, hogy mindenre lesz megoldás, akkor lesz megoldás. Egy stresszhelyzetet megélhetünk passzív elszenvedőként vagy aktív cselekvőként. A passzív állapotban tehetetlennek élem meg magam, kikapcsol az aktív, cselekvő tudatosság, amikor is keresem a megoldást és a hitet, hogy valamilyen megoldást fogok rá találni. Nem biztos, hogy az lesz, amit szeretnék, de hiszem, hogy lesz megoldás, mert dolgozni fogok rajta. És amikor ezt a kompetenciát valaki magában megtalálja, akkor nem fordul magába, nem lesz depressziós. A jelen helyzetről tudjuk, hogy átmeneti. Hogy lesz fény az alagút végén.

Sokan látják most sötétnek a jövőt… Elvesztek a kapaszkodók.

Ha az embernek van hite, lehet az akár Istenhit vagy belső hit, az eredménye ugyanaz: belső bizonyosság arról, hogy van fény az alagút végén. Én mindig az aktív cselekvő létet éltem, és ezt próbálom továbbadni – a lényeg, hogy valamerre induljunk el! Ha most otthon kell lenni, lássuk meg ebben a jót: végre nem kell rohanni reggel, nyugodtan együtt lehetünk, és ez csak egy példa… Nem kell azt mondani a gyereknek, hogy „majd” játszom veled, mert „most” tudok játszani vele. Ezekből nagyon sok energiát lehet meríteni. A gyerekeknek rengeteget ad az együttlét, az együtt játszás. Most ténylegesen együtt kell élnünk az életet.

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.