Néha számot kell vetni a halandóságunk tényével ahhoz, hogy élni tudjunk
Szabolcs úgy tesz, mintha csak a túlélésre lenne esélye. És elfelejt élni. Minden napja csupa szorongó aggodalom; késsel lehet vágni körülötte a feszültséget.
Passzívan szenved egy haldokló, semerre sem tartó párkapcsolatban.
Belehajszolja magát egy lakásfelújításba, amitől gyomorfekélye lesz.
Olyan bulikra fogad el meghívást, ahonnan aztán keserű szájízzel lelép.
Gyűlöli a hasztalan multilétet – és egyre idegenebb számára az az arc, aki a belépő kártya fotóról visszanéz rá.
Önmaga negatív megítélése az egyik dolog, amit Szabolcs a legjobban csinál. Már beleivódott a személyiségébe. Olyan könnyen megy neki önmaga szapulása, mintha mindig ezt csinálta volna. Az a gondolat pedig, hogy valaki máshoz hasonlítva ostorozza önmagát, egyszerűen szuper.
Ha valami jól alakul, annak ott van szerinte annak a kockázata, hogy úgysem tart sokáig. Szabolcs szerint nehéz és idegtépő az élet. Bárhogyan is alakul, mindig nagy nyomás fog nehezedni rá. Nagyon komolyan veszi a munkát, amit csinál, de önmagát nem. A kiégése így előre borítékolható…
Szabolcs párkapcsolati és munkahelyi hűsége és kitartása inkább félelem és bizonytalanság eredménye. Nem tud elmenni, kilépni. Mintha „nehezére esne” a járás. Olyan kapcsolatokban és helyzetekben marad benne, amelyeket jobb lenne megszakítania. Nem találja a bátorságát ahhoz, hogy a vágyait kövesse.
Pedig míg Szabolcs a félelmeit használja a döntéseihez – csapdában van. Fizikailag és érzelmileg is csapdában van. Már annyi elhalasztott döntése van, hogy fuldoklik tőlük.
Pedig az idő nem áll korlátlanul a rendelkezésére. Halandó ő is, ha tetszik, ha nem… Élete egyetlen, atombiztosan előre megjósolható eseménye az, hogy meg fog halni.
Ennek a ténynek kőkeményen el kéne választania a lényegest a lényegtelentől.
Néha számot kell vetni a halandóságunk tényével ahhoz, hogy élni tudjunk.
Feldmár András mondja azt, hogy „ha ma este az ágyadra ülne a halál, és azt mondaná, no fiam, jöttem érted!, akkor milyen lelkesen próbálnád lebeszélni, hogy elvigyen? Lehet, hogy csendben odasúgod neki, hogy jaj, de jó, hogy jöttél, már alig vártalak, végre megszabadulok minden nyűgömtől! Ez a nulla életkedv.
De lehet, hogy azt mondod, nagyon lelkesen, hogy nekem még ezt, és ezt kell csinálni, én még ezt akarom az élettől (…), s meggyőzöd a halált, hogy még várjon egy kicsit. Ha valami olyat csinálsz, amit élvezel, akkor nem akarod, hogy vége legyen.”
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
