Ünneplőbe öltözik a lélek, igyekszünk félretenni minden rosszat

A karácsonyt általában már hagyományokkal örököljük meg a szüleinktől, hogy mi a vacsora, halászlé vagy borleves, ilyen-olyan hal vagy töltött káposzta, esetleg kocsonya, milyen sütemények vannak, bejgli, mézeskalács, jön-e Jézuska és hogyan, ő hozta a fát vagy csak az ajándékokat, szenteste jönnek nagyiék, másnap megyünk az unokatestvérekhez, harmadnap ki tudja, hova. Ezt a kialakult és természetes rendszert borítja néha egy változás: új családtagok, halál, gyerekek születése, válás, megint új családtagok érkezése, az ő rokonaik, gyerekeik alakítják ezt a bonyolult hálózatot.

Ha csak a karácsonyokat vennénk górcső alá egy filmben vagy egy regényben, egy gyönyörű történetben kirajzolódhatna a család teljes története, könnyekkel és nevetéssel, az élettől kapott pofonokkal és talpra állásokkal, veszekedéssel és öleléssel, időseknek adott simogatásokkal és karból karba vándorló kisbabákkal, hangos politizálással és gyerekzsivajjal.

Amikor a rendszer éppen változik, mindig van, aki megérti: „Persze, oda is kell mennetek, tudom én!”, és mindig van, aki úgy érzi, hogy ilyenkor nincs munka, mindenki ráér, biztosan belefér az többször is, hogy vele töltsön időt a család, és akkor hosszasan magyarázkodni kell, hogy egyik nap ide, másik nap oda, és igen, szeretnék mi is kettesben lenni, vagy csak a gyerekekkel, és akkor jön a „Háááát jóóóóó…”, hosszan elnyújtva, érzékeltetve, hogy ez így nem helyes, a család az első, de hát a mi családunk ugye, a másiké nem annyira.

Nekem az utóbbi években sokszor változott a karácsonyom. A baj egyébként összehoz; volt, hogy még szicíliai rokonok is zsúfolódtak a lakásba a kerekesszékes beteg kedvéért, máskor lényegében véve ugyanaz a hat-hét családtag jött össze egyik nap az egyiknél, másik nap a másiknál, mert úgy megfogyatkoztunk valahogy, és közben úgy összetartoztunk, hogy inkább mindannyian együtt voltunk minden nap, még azok is, akiket se vér, se törvény nem kötött össze, csak egy közösen szeretett ember emléke.

Persze ez jól hangzik, a gyász felemel, az ünnep is néha, sok ember közt mindig van, aki szívesen főz, a másik szívesen díszít, a harmadik pedig szívesen ráhagyja a többiekre, így vita sincs. Aztán visszatérnek a hétköznapok, ami összetartott, elfogy a vitákban, de születnek új kötődések, és a jelszó, „temetésen, esküvőn mindig együtt”, érvényes az ünnepekre is, valahogy végül mindig jut idő, ünneplőbe öltözik a lélek, igyekszünk félretenni minden rosszat.

Most, talán azért, mert egy még gazdagabb rendszert kell építeni, talán azért, mert lassan életem felére jutok, talán azért, mert a fogyasztói társadalom, a rohanás és nyomás rákényszerít, eljött a tudatos karácsony ideje: visszatekintés annak érdekében, hogy megfejtsem és megteremtsem a magam számára azt, ami szerintem az ünnep lényege.

Általában véve mindenkinek kialakulnak olyan pontok a karácsonyban, amiket szeret, és aztán ezeket tudatosan vagy sem, igyekszik beleszőni minden ünnepbe. Ha tudatosan kezdi ezt művelni, akkor valószínűbb, hogy sikerül is. Könnyű ezt az évek távlatából egyszerűen csak azt számba venni, ami emlék egyáltalán megmaradt: így kiderült, a karácsonyban a várakozás és a készülődés a legjobb, méghozzá együtt.

Rejtély, hogy miből fakad az ember számára az ünnep szakralitása, a rítusok szentsége, az ember megdöbbentően kevés vagy profán mozzanatból is rítust alkothat. Nálunk a szűkebb családi körben valójában teljesen megszentségtelenített volt az ünnep: 24-én jól kialudtuk magunkat, csaptunk egy jó nagy családi reggelit, már akkor megkaptuk az ajándékokat, a gondtalanság felszabadulttá tette a légkört. A fát mi díszítettük, sőt, a szüleim – nem a feltételezett környezettudatosságból, hanem egyszerű spórolásból – már akkor, a kilencvenes évek elején szereztek valahonnan Bécsből egy műfenyőt, amit aztán minden évben együtt raktunk össze, és díszítettünk fel. Ma is az egyik legszebb élményem egy 23-i késő esti díszítés, közben valami krimi ment a tévében, a végén beleállt a kés a padló deszkáiba. Ennél közönségesebb karácsonyi készülődés ritkán lehet a Föld jóléti felén, mégis az összetartozás lenyomataként számomra szentebb emlék, mint bármilyen más szakralitás, amit egyébként a nagyobb, családi összejöveteleken igyekeztek megteremteni a felnőttek, fényekkel, misével, Jézuskával.

Azóta is tartom a szokást, ráveszem a fiamat, ő adogatja, és rakosgatom az ágakat. Maga a fa is megvan még, hitetlenkedve olvasom mindig a számokat, hogy egy műfenyő csak 7-8 évet bír, a miénk több mint huszonöt éves, és nem úgy néz, ki, mint aminek ez az utolsó karácsonya. (Ettél még nem fenntarthatóbb megoldás.) Persze kamaszként lázadtam, alig vártam, hogy az önálló életemben igazi fenyő legyen, az igazi, illata is van, mondogattam, de most mégis itt vagyok, ragaszkodom a gyerekkoromhoz, és próbálkozom azokat az érzéseket visszahozni, újraélni.

Ma már annyira készülünk a karácsonyra, hogy már a készülődésre is rákészülünk; már nem az van, hogy szeretnék 24-én nem dolgozni, hogy 23-án legyen meg a takarítás és az összes ajándék, idén már 20-án kezdődik a karácsony, az emberek boldog ünnepeket kívánnak egymásnak a közösségi oldalakon, különböző kontextusokban elhangzik: „szeretném magam kipihenni karácsonyra”. És néha az az érzésem támad, hogy ez nem fog sikerülni.

Valami olyat üldözünk, valami minőségi időt, értékes élményeket, nem pihenést, hanem valamiféle gondtalan boldogságot, amit nem lehet megteremteni két hét alatt, nem elég rá a harmadik hét sem, mint amikor a nyaralásból hazajött munkatárs azt mondja: még egy hét kellett volna, akkor lennék kipihent.

Ez az érzés vagy ott van a hétköznapokban, minden reggelben, amikor az ember bemegy felébreszteni a gyerekét, és mindig megdobban a szíve, ahogy rámosolyog, hogy mindig jó összebújni szerelemben, jó a munkából hazaindulni, belépni a lakásba, este néha meginni egy pohár bort, belenézni a játszótéren a napsütésbe, kinyitni a sütő ajtaját, sikerült-e a süti, örülni annak, ha tiszta lett a lakás. Ha mindez jó, akkor a karácsonyban sem kell üldözni semmit, megszületik a semmiből, és az sem baj, hogy idén át kell szelni az országot, hogy bárányhimlős az egyik gyerek és ez odaragaszt mindenkit egy Isten háta mögötti faluba, hogy nincsenek régóta gyűjtött karácsonyfadíszek, se jó sütő a mézeskalácshoz. Csak mi vagyunk. S az, amit ott teremtünk majd spontán, valakinek talán az őskarácsonya lesz, nem megszokott kellékekkel.

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

három × 5 =

hirdetés