Utolsó vacsorák. Minden hétfőn új életet kezdtem, vasárnaponként betegre ettem magam. Fogyasztó kapszula. Hatóanyaga: önismeret

Gyerekkoromban még semmi baj nem volt az evési szokásaimmal. Az a jó étvágyú vasgyúró voltam, akit mindig sóvárogva néztek a satnya, válogatós gyerekek anyukái. Viszont minden stresszre, érzelmileg megterhelő helyzetre hányással reagáltam. Te úgy fogalmaztál, hogy „amit nem tudtam lenyelni, érzelmileg megemészteni, amit belém erőltettek, valószínűleg az jött vissza.”

Akkoriban ez még nem tűnt fel senkinek – nem igazán beszéltek még a test és a lélek összefüggéseiről. A mai eszemmel már értem ezt, és végiggondoltam, hogy nálam mi minden lehetett ilyen. Fizikailag például azok az ételek, amiktől viszolyogtam: a kocsonya, a lecsóban lévő löttyedt paprika. Addig nem állhattam fel az asztaltól, amíg meg nem ettem. Megettem. És kihánytam.

És az érzelmi „erőltetés” is.

Muszáj volt kitűnő tanulónak lennem,

mert a négyesért már verés járt. Bele tudtam betegedni a következményektől való félelembe. Belázasodtam. És hánytam…

Egyke vagyok, kétéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apát nem sokat láttam ezután, anya pedig sosem heverte ki a házassága kudarcát. Keserű, agresszív, női önbecsülésében megrendült emberré vált, aki rajtam töltötte ki az indulatait. Mindig udvariasnak, kitartónak és fegyelmezettnek kellett lennem, a külsőmet pedig enyhe fitymálással kezelte. Önmagát sem tartotta szépnek, így az én női önbizalmamat sem tudta építeni. Sőt, inkább rombolta. Visszatérő mondta volt, hogy „jó ez a ruha, de máson jobban állna… Ehhez nagy a feneked és túl kicsi a melled.”

Mikor kamaszodni kezdtem, zavarni kezdett a gömbölyödő fenekem és az alacsony termetem. Tizennyolc éves koromra eldöntöttem, hogy a 47 kilómmal zömök vagyok, nagy fenekű, vastag combú. Tenni akartam ellene, úszni kezdtem, és összejöttem egy egészségmániás vízipólóssal. A fiúk edzése előtt enyém lehetett a medence, és mindig árgus szemekkel nézték végig, ahogy vízbe csobbanok. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kiálljon a hasam az úszódresszben, tehát fogyókúrázni kezdtem.

Fél év múlva már csak 40 kiló voltam,

és imádtam, hogy végre lötyögnek rajtam a ruhák és mindenki meghökken a látványos fogyásomon. Ekkoriban 600 kalórián éltem egy nap. Főzött zabpehely, búzacsíra és nagy ritkán egy jutalom Túró Rudi. De azzal rögtön rohantam a szaunába, hogy kiizzadjam az extra kajabevitelt. Már nem is menstruáltam. És itt kezdődött a két évtizedig tartó tökéletes, tankönyvbe illő étkezési zavar…

Teljesen elvesztettem a kapcsolatot az egészséges éhségérzetemmel. Vagy faltam, vagy koplaltam. A súlyom és az evés határozott meg mindent. Vékonyan felszabadult és merész voltam, bekajálva, vagy túlsúlyosan viszont elzárkózó, és otthonülő.

Minden hétfőn új életet kezdtem, ezért vasárnaponként betegre ettem magam. Nagyon sok „utolsó vacsora” következtében a súlyom persze jojózott a 39 és 65 kiló között. Sosem voltam egyedül, mindig jártam valakivel, és soha, egyetlen srácot sem zavart a fenekem, vagy a mellem mérete! Ha őszintén belegondolok, csak anya piszkált, ő alázott meg, a fiúk és férfiak soha. Egyszerűen nem voltak hajlandók részt venni abban, ha becsméreltem magamat. Mindig mindegyiket „meginterjúvoltam”, hogy szerintük mitől kívánatos egy nő, és nagyon hasonló válaszokat kaptam: „ha felszabadult, ha őszinte a mosolya, és ha kívánja, élvezi a velük való szeretkezést.”

Az egész kajaparával kizárólag magamat büntettem és korlátoztam. Ezen a témán kezdtünk végül dolgozni veled; ez lett a vezérfonal. A büntetés, a korlátozás és a nőiességem. Én hoztam az emlékeket, te pedig segítettél ezeket összeilleszteni az érzelmi következményekkel. Hogy mennyit számít az is, hogy engem nem akartak a szüleim, csak becsúsztam… A házasságuk már az elején is rossz volt, anya sokat sírt, szorongott és a teje is elapadt emiatt. És hány végig sírt vacsorára emlékszem későbbről is! Tehát nagy dózisban „nyeltem” anya szomorúságát és feszültségét. A válás után ott maradtam a nyakán – ráadásul apára hasonlítok, de nagyon.

Anya sokat vert és büntetett. Semmi tiszteletet nem mutatott a testem iránt, így én sem tanultam meg szeretni és becsülni magamat Büntettem magam testileg és lelkileg, ahogy ő tette. Kikövezett utam volt az anorexiások poklába: fogyjak láthatatlanra, hogy ne legyek szem előtt. Utáljam magam minden plusz falatért és kilóért. És ne legyek nő, zárjam el magam a világtól, mert a nő sorsa csupa keserűség… Sikerült kijönnöm abból a pokolból. Néhány plusz kiló lett az ára, de már nem zavar. A férjem szeret és kíván, a kiskamasz fiam pedig azt mondja: „anya jó csaj vagy, amikor piros bakancsot húzol a szűkebbik farmeredhez.”

Amikor az önbecsülésem a helyére került, anyával való felnőtt is kapcsolatom is sokkal klasszabb lett. Most már élvezzük egymás társaságát. És dicséri a külsőmet! Egészen meghökkent vele… Ahogy kezdett helyrejönni a lelkem, úgy tanultam meg újra rendesen enni is.

Valós történet alapján lejegyezte: Gősi Judó

Nyitókép: Polina Tankilevitch, Pexels

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem a Facebookon. Online magazinként 2013 óta létezem. Független vagyok. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.