Vissza tudok szeretni a feleségembe?
„Bocs Cicám, de kezdek beleszeretni valakibe…”
Ezt mondtam neki. Nem figyelmeztettem, és nem adtam jeleket. Őszintén? Mert nem volt mire… Klassz ember. Klassz nő. Tényleg az. És nem hagytam neki döntési lehetőséget. Talán csak azt, hogy akar-e az egyik lenni. Persze nem akar. Tudom, hogy ő most semmit nem tehet. Nálam van a labda.
Azt mondják, ha befér a harmadik, ott valami gond van. Hogy nálunk mi volt az? Hogy ő annyira jól van! Magával, velem… és a világgal. Én meg rogyok össze, hogy nem lettem repülőpilóta, vagy díjazott természetfotós és a nagy arccal, húsz éve kihirdetett „meglesz nekem 100 csaj” listámhoz még 91 hiányzik. Már nem én jelentek neki mindent. „Nem ül fel mögém a lóra”, hanem kerít magának egyet, felnyergeli, felpattan rá, és elhúz mellettem.
Azt akarom, hogy a nő, akit szeretek, erősnek lásson. De tizennégy év után ő már tudja, hogy nem vagyok mindig erős. Ő simán elfogadja. Én nem!
Erről persze nem beszéltem neki soha. Az nyavalygás lett volna. Ráadásul úgyis valami kedveset és vigasztalót mondott volna rá, amitől kirohanok a világból. Nem azt akarom, hogy ő megértsen, hanem hogy ne menjen el mellettem az élet!
Kezdek úgy kinézni, mint az apám. Félek attól, hogy olyanná kezdek válni, mint az apám! Hogy átalakulok valakivé, aki nyomorulttá teszi azt, aki vele él…
Most jól odavágtam az öregedésnek!
A terápián végig néztem az órát. Kegyetlen lassan mozdultak a mutatók. Kérdeztek…
Akarom még a házasságomat?
Nem tudom.
Várom a megbocsátását a megcsalásért?
Nem tudom. Tényleg nem tudom. Gondolkodom: ha megbocsát, azzal több lesz a szememben, vagy kevesebb?
Tisztelném őt ezért?
Nem tudom.
Aztán jött a kérdés telibe, arcba:
Azt akarom érezni, hogy mindent megtehetek? Mert valahol mélyen rájöttem, hogy nem vagyok mindenható? És mennyire rettegek a középkorúságtól, a B oldaltól?
Attól, hogy valami kimaradt, és visszafordíthatatlanul le fogok késni a nem is tudom miről?!
Ki akartam rohanni az ajtón. Mit keresek én itt? Miért érzem hirtelen ennyire védtelennek és szomorúnak magam?
„Ha valaki zsebkendőt dug az orrom alá, azt felrúgom!”
Még nem telt le az idő, de én köszöntem, leléptem. Nem hazamentem, hanem a másikhoz. Vele olyan vágyaimat is meg tudom osztani, amiket otthon sosem. Fogalmam sem volt, milyen reagálást kapnék rá, de meg sem próbáltam. Nem tudom, miért.
Hogy velem mi lesz? Hogy a tesztoszteron-ködben hogyan működöm? Passz… Rulettasztal. Bármi lehet. Még igazán bármi.
Bocs, cicám – a történet első része ITT olvasható >>
Folytatás következik
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
