Más, mint más. Avagy a pokol a másik ember

hirdetés

„A pokol a másik ember” – mondta Sartre, és tudott valamit. Az életben felmerülő problémáink jó része így szól: „az a baj, hogy ő…”. Valaki másnak kellene valamit másképp csinálnia, valahogy másképp működnie. Ugyanis az a bizonyos valaki nem úgy működik, ahogy szerintem kellene.

Ha belemerülünk abba, hogy másoknak hogyan kellene élniük, viselkedniük, egész életünket kitöltő problémaáradattal találjuk szemben magunkat. Azt elvárni, hogy a másik ember éppen úgy reagáljon, döntsön, cselekedjen, irreális. Vajon mekkora a valószínűsége, hogy valaki más pontosan olyan, mint mi vagyunk? És ha itt-ott eltérő, akkor vajon miért is kellene ugyanúgy működnie az életben, mint nekünk?

A másik ember másságát természetesen elméletben nagyon is elfogadjuk. Manapság már nem is illik ilyen-olyan-amolyan-„fóbnak” lenni. A hétköznapokban azonban igen sok feszültségünk keletkezik abból, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk a másik ember másféle működését. Legyen szó bármely tulajdonságról, egy adott közösségben, társadalomban van a „normális”, azaz a többségi verzió. A normális fogalma statisztikai értelemben csupán annyit jelent: legalább 50%+1 így működik. Ha a többség a zajos szórakozást kedveli, a csendre vágyó kisebbség tagjaira rásütik, hogy „nekik valami bajuk van”.

Ha a többség kommunikációjában manipulál, a sorok közé rejti a lényeget, kétértelműen fogalmaz, a nyílt, őszinte, „azt mondom, ami van” típusú megnyilvánulásra ferde szemmel néznek, és valami „dupla csavart” sejtenek mögötte.

Ha valaki – természeténél fogva – azonnal beleveti magát a cselekvésbe, rossz szemmel nézheti azt, akinek át kell gondolnia a folyamatot, meg kell terveznie az egyes lépéseket, mielőtt cselekedne.

A saját adottságainkat hajlamosak vagyunk természetesnek tartani, és azt hinni, mások is rendelkeznek azokkal.

Például egy alkatilag hajlékony embernek nehezére eshet elképzelni, hogy egy merevebb ízületekkel bíró ember márpedig nem tud úgy lehajolni, ahogyan ő. Ami egyikünknek „helyből” megy, a másikunknak kemény munkával – vagy azzal sem – érhető csak el.

A másik ember csak akkor nem lesz pokol a számunkra, ha nem rávetítjük előzetes elképzeléseink és elvárásaink garmadáját, hanem ehelyett tiszta tekintettel nézünk rá, és igyekszünk megismerni őt olyannak, amilyen. Egy hal sosem fog fára mászni, kár is efféle igényt támasztanunk vele szemben, viszont pazarul tud úszni. Ha fára mászós emberre van szükségünk, akkor viszont hagyjuk békén a „halat”, és keressünk pl. „mókust”.

Saját másságunkkal is jobb, ha megbarátkozunk. Valamiben biztos, hogy mások vagyunk, mint a környezetünkben meghatározó többség. A gond ott kezdődik, ha a másféleségre árnyékot vet az ítélkezés. Ha az egyik „létezési verziót” értékesebbnek tekintjük – illetve elfogadjuk a közösség értékítéletét –, mint a másikat. Ha például „bulizósnak” lenni értékesebb, mint csendben pihenősnek. Ha gyorsnak (akár kapkodónak!) lenni többet ér, mint lassabban, de megfontoltan cselekedni. Ha egyszerre többfelé figyelni tudni nagyobb dolog, mint egy dologra teljesen koncentrálni. Vagy mindezek megfordítva.

A másik ember másféleségének elfogadásához búcsút kell mondanunk az ítélkezésnek, ehhez pedig arra a felismerésre van szükség, hogy a létezésnek nem csak egyetlen üdvözítő módja van (ami ugyebár az, ahogy én működöm!). Nem, nem csak úgy lehet csinálni, ahogy én csinálom. Igaz, a hétköznapi cselekvés-folyamatok optimalizálhatók, tehát egy bizonyos módon elvégezve hatékonyabbak időben és eredményben, mint más módokon. Ha például te gyorsabban és hatékonyabban teszel rendet a konyhában, mert másképp rendezkedsz, mint én, akkor két lehetőségünk van: vagy megcsinálod te, és akkor úgy lesz, ahogy neked tetszik, vagy én csinálom meg, de akkor hagyd rám, hogy úgy csináljam, ahogy nekem megy. Akkor ne idegeskedj rajta, hogy háromszor annyit jövök- megyek, és ne szólj rám, hogy hogyan fogjam a seprű nyelét.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne tanuljunk egymástól, ne igyekezzünk elsajátítani hatékonyabb módszereket, ám ne akarjunk valaki mássá átváltozni, és másokat se akarjunk a magunk képére és hasonlatosságára formálni. Az egyik legnagyobb csapda az „önmegvalósítás” célkitűzése. Nem kell megváltoznod ahhoz, hogy „megvalósítsd önmagad”. Önmagad már létezel. Olyan vagy, amilyen. Egy biztos: más vagy, mint más.

 

Major Virág

Energetikai tréner, spirituális tanácsadó

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Loading...

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás