Közel lenni, közel kerülni. Az emberábrázolás gyönyörűsége. Interjú Zsirai Tibor marcali fotográfussal

hirdetés

hirdetés

Tehetséges magyar fotósokat bemutató interjúsorozatunkban ezúttal Zsirai Tibor marcali fotográfus mutatkozik be.

Végignéztem a Facebookon publikált fotóidat, ez alapján nem tudnám megmondani, van-e kedvenc fotótémád.

Az emberábrázolás. Szinte csak olyan képeket készítek, amin szerepelnek emberek. Mert ők érdekelnek. Egyedül, csoportosan, mindegy. Ezért fotózok.

Mikor, hogyan kerültél kapcsolatba a fotózással?

Nincs mögötte nagy sztori, és általában másoknál sem szabadna lennie. Ezek az és így lettem fotós történetek többnyire vagy túl meseszerűek, vagy egyszerűen csak érdektelenek. Az enyém az utóbbi. Nem nagyon szolgál se páldával, se tanulsággal. Bármi más is lehettem volna. Olyan tevékenységet kerestem, amihez nem kell tudni táncolni, énekelni és közel lehet kerülni általa más emberekhez.

Ha megkérdezik, mit jelent a számomra fotózni, általában azt felelem: alkalmat. Alkalmat a találkozásra. Újszerű gondolatok megismerésére. Minőségi időtöltésre.

Nálunk nem volt fényképész a családban. Se művész, se iparos. Pajtás gépet se láttam soha, csak képeken. Sokáig nem is nagyon érdekelt a képalkotás. Önkifejezési formát persze mindig kerestem – talán azért, mert a környezetem nem tartott alkalmasnak kreatív tartalmak létrehozására (vagy ha igen, azt nem nagyon mutatta ki). Sokáig az írás volt az, amiben azt hittem, ki tudok teljesedni. Végül mégis ez lett. Mikor elérhető árban kezdtek megjelenni az első digitális gépek, megkockáztattam egy alap kompaktot (hitelre, másfél havi fizetés értékben). Ez nagyjából 2006-ban volt. Azóta legalább heti rendszerességgel fotózok.

Fotósként dolgozol vagy ez mellékvágány?

Is-is. Néha ki is merem jelenteni, hogy igen. Fotózok a megyei hírlapnak, önkormányzatoknak és intézményeknek is. Vannak magán megrendeléseim is. A főállásomban is van közöm a fotózáshoz. Leginkább kulturális eseményeket dokumentálok, van lehetőségem fotókiállításokat és fotótáborokat is szervezni, de azért nem mondom, hogy csak ebből élek. Viszont azt elmondhatom, hogy sok tevékenységem épül erre, és sok lehetőség is amiatt talál meg, amit a szabadidőmben hoztam, hozok a mai napig létre.

Otthon vagy a műtermi fotózásban, dolgozol modellekkel, fényképezel esküvőn, színházban, de a könnyedebb témák mellett az élet kevésbé napos oldalát is megmutatod; portrésorozataid, szociofotóid figyelemfelkeltő kordokumentumok. Fotósként melyik témakör jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

Minden téma könnyű, ha kialakul az összhang, és minden téma irdatlanul nehéz, ha ez hiányzik.

Mindig azt vallottam, hogy csak azt az embert nem lehet jól lefotózni, aki nem akarja.

Az nem csak nehéz, számomra talán lehetetlen is. Ami leginkább kell az általam kedvelt képek elkészítéséhez, az a szándék. Ha ez megvan, a többi viszonylag könnyen jön. Ha nincs meg, nem is beszélek feladatról. Szerencsés helyzetben vagyok olyan szempontból, hogy nem kényszerülök nemszeretem feladatok elvállalására, és nem is akarok olyanokkal dolgozni, akik nem szeretnék, hogy képet készítsek róluk; akkor sem, ha nagyon izgalmasnak, vagy nagyon szépnek tartom őket. Olyasmi ez, mint egy racionális alapokon nyugvó érzelmi viszony: akinek nincs szüksége a szeretetemre, azt nincs miért szeretnem. Lehet, hogy van önzés (és némi lustaság is) a dolog mögött, de legalább nincs mögötte semmiféle ámítás, vagy önámítás. Ha valami nem megy, simán beismerem, hogy nem megy, és hagyom, mert általában azért nem megy, mert nem akarják, akiknek azt akarniuk kellene. Én meg nem beszélek senki helyett, aki nem kért meg rá. Nem mutatom meg a képeimen keresztül, ha nem akarja, hogy megmutassam.

Mi alapján választasz fotótémát?

Ha azt mondom, hagyom, hogy megtaláljon a téma, kissé közhelyesen hangzik, de nagyjából így van. Leginkább lehetőségekre vadászok. Alkalmakra. Olyan témákra, melyek pont az én jelenlétemet igénylik. Nem elsősorban engem mint individumot, inkább egy olyan személyt, aki hozzá tud tenni valamit a nagy egészhez, és ezt igyekszik is legjobb tudása szerint tenni.

A spontán vagy a szervezett fotózás áll hozzád közelebb?

Nagyon keveset készülök előre. Ha a képemen bármi úgy tűnik, mintha gondos (technikai) előkészületeket végeztem volna a siker érdekében, az jó, de általában nem igaz. Természetes fénynél fotózok, igyekszem mindig az adott körülményekből kihajlítani azt, ami szerintem a legjobb.

Nincs bennem túl nagy megfelelési kényszer.

Elrontani is szeretem a képeimet.

Szeretem, ha kicsit kimozdulnak az egyensúlyi helyzetből, mert az esetlenségnek szerintem semmihez nem fogható bája van. Ez sokszor jelen van tudatosan is az alkotási folyamatban. Látom és szeretem a hibákat a fotóimon. Fotózni szeretek. Közben gondolkodni. Még annál is jobban együtt gondolkodni a modelljeimmel. Hogy jó legyen a végeredmény, az tényleg fontos, mert az alapján nő az esély arra, hogy máskor, esetleg mások is szívesen állnak a gép elé, de ennyi. Néha persze elszalad a ló, van, hogy úgy érzem, a képeim nem elég technikásak, vagy művésziek és akkor nekiállok tőlem idegen dolgokat életre hívni. De aztán szerencsés esetben helyre áll a rend, és újra oda lyukadok ki, hogy engem az érdekel, ami igazi. Riportnál ez az alap, de ha modelleket fotózom, akkor is egyre inkább ilyesmi a cél. Legyenek igaziak! Higgyem el a képet. És higgye el más is, ha elé kerül a fotó. Idealizálunk, persze, de mégis elsődleges, hogy nálam az legyen a képen, akit épp fotózok.

Egy képet akkor érzek igazán jól sikerültnek, ha annak, aki ránéz az az első gondolata, hogy mennyire egyszerű kép, és hogy neki is menne ugyanez, ha akkor, ott, azzal a lánnyal, azzal a fénnyel, ugyanolyan helyzetben kattinthatna, vagy akár meg tudna felelni modellként is, ha ő ülne ott a lány helyén.

Akkor jó a kép, ha azt az ember elhiszi.

Ha nem kezdi el vizsgálgatni, honnan jöttek a fények, hogy mennyire lehetett nehéz az a póz, vagy hányadik próbálkozásra jöhetett össze a végeredmény. Ha valaki azt mondja: nézd már, milyen jól sikerült ez a kép erről a gyönyörű lányról, pedig csak leült a fűre és felnézett a fotósra, vagy épp csak most kelt ki az ágyból, de máris milyen szépen áll az összes hajszála, az siker. Nálam ekkor működik a kép. Mert elhiszi a képet néző személy és elhiszi a képen szereplő modell is, hogy az a képen ő maga. Akkor, ott. Saját valójában, retus, digitális torzítások nélkül. Ehhez érteni kell elsősorban a modellt. Figyelni rá. Meg persze rávenni, hogy ő is akarja a képet. A többi csak füst és tükör.

A boldogságomat és a fotográfiai sikereimet én leginkább a kellemes találkozások számával mérem. Fontos rész a megfelelő végeredmény, mert az biztosítja a további alkalmakat, de ami ténylegesen foglalkoztat, az nem az eredmény, sokkal inkább az alkotói folyamat. A végtermék maradjon meg a közönségnek.

Többek között Sclerosis Multiplexes (SM) betegeket is fényképeztél. Nyilván egészen más egy szexi modellt fényképezni, mint a  kiszolgáltatottság, elesettség pillanatait megörökíteni. Működik benned ilyenkor valamiféle kontroll, hogy mennyit szabad kiadni, megmutatni az emberi gyengeségből? Mennyire válsz részesévé egy-egy jelenetnek, helyzetnek, amikor betegeket fényképezel?

Láthatatlannak maradni szerintem elég nehéz. Nagyon nem is lehet. Én szeretek távol maradni a témától, objektíven tudósítani, de emellett szeretek bevonódni a modelljeim hétköznapjaiba. Úgy szoktam ezt megfogalmazni: ésszel kell érezni, illetve átérezni. A sztorit illik minél jobban ismerni, ám minél kevésbé alakítani. Kellenek az elképzelések, de meg kell hagyni a lehetőséget az elképzeléseink megmásítására. Nem én találtam ki, hogy készüljön el az anyag. A beteg családja kért fel, őket pedig a hozzájuk kijáró gondozó biztatta, hogy vállalják el az esszében való szereplést. Egy pályázatra fotóztuk, ahol sikerült is vele szép eredményt elérni. Amellett, hogy az SM egy félelmetes kór, együtt élni pedig vele nagyon nehéz, életem egyik legjobb hangulatban eltelő fotózása volt. Jól tűrt az esszém főszereplője és nagyon pozitívan állt az egészhez annak családja is. Szerettem az anyagon dolgozni. Még jobban szerettem az elkészült képekkel sakkozni, hogy a lehető legminimálisabbra tudjam leszorítani a képek számát úgy, hogy minél többet tudjak elmondani általuk arról, milyen ebben az állapotban élni – a hétköznapokban. Nem hegyeztük ki drámára az egészet. Egyszerű helyzeteket választottunk egyszerű pillanatokkal. Nem rendeztünk meg semmit, a család nem is tudta, míg együtt vagyunk, mit fotózunk. Öt képig csupaszítottam az anyagot, ami már benyújtható terjedelem volt. A kiállításban tovább egyszerűsítették háromra, amiért a mai napig hálás vagyok, mert megmutatta, hogy még így is mesél a sorozat. Az egyik képből lett albumborító is, ami megint jóleső érzés, de sokkal többet adott, hogy megélhettem az egészet, a képeimmel és az ott megélt élmények továbbadásával hozzájárulhattam és hozzájárulhatok még ma is a kitűzött cél elősegítéséhez.

„Ezerarcú kór, SM betegek ezer arca” Zsirai Tibor fotói >>
Az Otthontalanság otthona címet kapta a marcali gyermekotthonban készült fotósorozatod. Mennyire volt könnyű vagy éppen nehéz dolgod? Mi lett a képek sorsa?

A fotóriporteri munka nagy előnye, hogy az ember sok helyre bejut. Sokszor olyan helyekre is, ahová más esetben nem is nagyon tudna. A projekt előtt is volt hírlapos kapcsolatom az otthonnal, ismertek és szívesen fogadták, mikor előálltam az ötlettel, hogy kicsit jobban körbefotóznám a helyet, az ott élők mindennapjait. Érdekelnek a zárt közösségek, a társadalom a társadalomban rendszerű mesterséges családok. A gyermekotthoni lét ilyen. Más szabályok, más protokoll. Ott nincs ez az enyém, az a tiéd, klasszikus családmodellel sem találkozhatunk. Minden nagyban megy, mégis mindenkire a normális figyelemnek csak egy kicsiny szelete jut.

A sorozat az intézmény fennállásnak 30. évfordulójára készült. Kiállítást is rendeztek belőle, két alkalommal. A képek most a gyerekotthon falán pihennek. Néha visszajárok, met jó a közösség. Ha tudom, bevonom más projektjeimbe is az otthon lakóit.

Otthontalanság otthona Zsirai Tibor felvételei a marcali gyermekotthon lakóiról >>
A 200 képen egy évszázad szülötteit bemutató 202portrait c. fotósorozatodhoz mennyire volt könnyű, nehéz fotóalanyokat fellelni? Mi jelentette a kihívást ebben a vállalásban? A blogodon kívül megjelent másutt a gyűjtemény?

Ez a sorozat volt a legnagyobb lélegzetvételű és egyben legnehezebb projektem. Erős vállalás volt, ami sokat követelt. Nem csak tőlem, a családomtól is. Olyan volt, mint egy nagy, első regény, amibe mindent szerettem volna beletölteni. Sokszor voltam közel ahhoz, hogy a vége előtt feladom, és sokszor volt úgy, hogy nem is ártott volna, de a makacsságom végül meghozta a várt eredményt. Ennek ellenére, soha nem csinálnám újra. Azt viszont örökre bánnám, ha kimaradt volna. Szigorú szabályok szerint bővült a sorozat, ami elsőre kigondolva viccesnek hangzott, kivitelezve viszont nem egyszer idegőrlő volt.

Naponta fotóztam, egyre idősebbeket. Egy fiú, egy lány. Újszülöttektől a százévesekig.

Minden napra megvolt, milyen nemű, hány éves alanyt kell lencsevégre kapni, ami azért nem volt egyszerű. A végére elég embertelen volt a tempó, és a felgyorsított éveken végigrohanva nagyon fojtogató is volt a végére az egész, de nagyon megérte! Rengeteg emberrel ismerkedtem meg, nagyokat beszélgettünk. Sokat tanultam a generációs szakadékokról, egymás elfogadásáról. Megtanított a projekt idegenek ajtajában megállni és két perc alatt meggyőzni őket, hogy márpedig ma képnek kell készülnie róluk. Segített megtanulni felülkerekedni a lustaságon és rendszerben gondolkodni. Mivel a sorozat a nagynyilvánosság előtt készült (a képeket naponta posztoltam), sokan már az elejétől elkezdték követni a projektet és segítettek. Önként ajánlkoztak modellnek, vagy benevezték ismerőseiket, rokonaikat. Hatvan év felett erre már erősen szükség is volt. A végére jobban képben voltam a környék kortérképével kapcsolatban, mint a statisztikai hivatal. Nem vicc, minden idős ember korát, lakhelyét, friss elhalálozási dátumát tudtam. Mert tényleg sokan, sok forrásból segítettek ebben. Én jártam körbe a gépemmel és készítettem el a képeket, de a sorozat tényleg egy közösség közös érdeme volt. A képek olyanok, amilyenek. Nem egy művészeti termék. De egy rész a környezetemből és egy talán elég hiteles korrajz a 2011-es évről. A képek a Marcali Múzeum kiállítóterében kaptak helyet. A számos szerepeltetett modell és hozzátartozóik okán elég látogatott kiállítás is volt.

202portrait – a fotósorozat kétszáz képen keresztül mutatja be egy évszázad szülötteit >>
Mi most az aktuális fotótémád, dolgozol-e nagyobb projekten, van-e tervben valami?

Nyár elején kezdtem el fotózni egy autista fiút. Tizenkét éves. Gondoltam, egyszer majd rákérdezek, mit szólna a család ahhoz, ha néha ellátogatnék hozzájuk és fotózgatnék, de végül megint úgy adódott, hogy az édesanyja keresett meg azzal: összehozhatnánk egy érdekes anyagot. Izgalmas, új tapasztalatokban bővelkedő projekt. Autistát fotózni olyan lehetőség, ami riport témakörben semmi máshoz nem fogható. Talán a vadfotózás lehet ilyen fotós-fotótéma viszonyát tekintve. Figyelned kell a portréalanyodra – jobban is talán, mint egy átlagos modellre -, minden rezdülésére meg kell próbálnod jól reagálni, de nem a jó kép, a bizalom elnyerése, csak a kialakult jó kapcsolat megőrzése végett. Őszinteségben itt nincs hiány. Nincs az anyagban semmi megjátszás, dobott póz, számító hízelgés a kamerának. Kiváltságos helyzet ez, mert a fiúnak nincs miért hazudnia. Nem tudja, hogy fotózom. Mert soha nem mutatok meg egy képet sem, és nem használok vakut. Az ő agyában a fényképezőgép kicsi, színes, villan és kép van a hátulján. Én csak meglátogatom őket néhanapján, iszok valamit, beszélgetek a szüleivel és követem valami fekete szerkezettel, ami hangot is alig ad. Néha megtapogatja, olykor jelzi, hogy azt várja tőlem, nevettessem meg, aztán megy is tovább a dolgára. Olyan, mint egy gepárd a szavannán. Közelebb jön, visszahúzódik, éli az életét, de eszébe se jut másmilyennek lenni. Egyszerűen nem adok rá okot. Idén, azt hiszem, ez a komoly projekt. Mellette készül még egy anyag a környezetemben előforduló női szerepekről. Ez is felkérésre készül. A téma talál meg engem, nem fordítva.

Tudom, hogy nehéz erre válaszolni, de…melyik a kedvenc saját fotód, és mi a története?

Nincs kedvenc fotóm, de van pár kép, amit régebb óta szeretek. Az egyik ilyen a Kopoltyúkopogtató. Talán ha négy képemnek van címe, így már az is jelenthet valami, hogy ennek éppen adtam. Azért szeretem, mert egyszerű pillanatot mesél el. Mert nincs túlszerkesztve, mégis rend van a képen. Mert egy olyan pillanatát meséli el az eseménynek – mezei horgászverseny -, amely általában nem tart igényt a nagyérdemű figyelmére. Lopott pillanat, igazi tartalommal.

Kopoltyúkopogtató
 

hirdetés

Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

Noha írni, olvasni mindig is szerettem, nem készültem az újságírói pályára. Gyerekkoromat a zene töltötte ki (harmóniumon, orgonán játszottam), érdekeltek a művészetek. Kreatív irányultságom ellenére érettségi után úgy döntöttem, hogy hivatásos segítő leszek. A sors azonban más irányba terelt; főiskolásként egy napilap szerkesztőségében kötöttem ki, így lettem végül "médiás". Végzettségeim szerint diplomás szociális munkás, kiadványszerkesztő, újságíró, intézményi kommunikátor vagyok. A munkában igyekszem az érdeklődésemet követni. Sok minden érdekel, ezek esszenciája ölt formát az Életszépítők Magazinban.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás